A Rock ‘N’ Roll aranykora 7. rész. Chuck Berry az “őrűlt” Rock And Roll gitáros 2. rész.

by

Korai évek
A szomszédos borbély gyámkodása alatt Berry egy négyhúros tenor gitárbólmegépített egy szokásos hathúros darabot, és hamarosan East St. Louis klubjaiban találjuk, mindenhol fellép ahová hívják. Tehát az ifjú Chuck már koratizenévesként érzi és játssza a bluest. 1953 elejére már fellépett a Johnnie Johnson Trióval – ahogy azt az 1987-es Taylor Hackford filmben (“Chuck Berry: Hail! Hail! Rock ‘n’ Roll“) hallhatjuk – a zenekar Kelet St. Louis (Illinois) egy népszerű klubjában játszott, a Cosmopolitanben. Az együttes névadója Johnnie Johnson pianista, akivel Berry sokáig, Johnson 2005-ös haláláig dolgozott együtt. Jóllehet a zenekar legfőképp bluesokat és balladákat játszott, abban az időben a helyi fehér közönség körében a legnépszerűbb a hillbilly zene volt. Berry írja: “Igazából rákényszerítettek bennünket country cuccok előadására. Az eredeti fekete közönségünk körében egyre többen suttogták ‘ki az a fekete hillbilly zenész a Cosmóban?’, néhányszor ugyan kinevettek, de aztán ők is kezdték elfogadni és élvezettel hallgatták és táncoltak erre a zenére.” Berryék úgy számoltak, hogy ez a fajta show nagyobb fehér közönséget is hozhat a klubnak és a zanekarnak. Hisz’ az ő zsebükben volt a pénz! Nat King Cole és Muddy Waters dalait is játszani kezdték. “Nat Cole-t hallgatva rögtön arra gondoltam, hogy ezeket a dalokat bizonyos távolságtartással kell elénekelnem.” – mondta – “Muddy Waters dalai arra ösztönöztek, hogy kiszabadítsam, felhozzam őket a közeg börtönéből, ahonnan jöttek, a gyapotföldekről. Amikor hillbilly dalokat játszottam, arra törekedtem hogy még keményebbek és fehérebbek legyenek. Mindent egybevetve, az volt a szándékom, hogy a fekete és a fehér közönséget is megtartsam, a legkülönbözőbb dalokat adhak elő, mindet a saját nyelvén.” Berry érzéke a show-hoz, párosulva feltűnő tehetségével, kimeríthetetlen ötleteivel, hogy új verzéket adjon az öreg favoritokhoz, kedvencekhez, hamarosan azt eredményezte, hogy neve vidékszerte közszájon forgott. A Johnny Johnson trióból gyorsan Chuck Berry Trió lett, és az Ike Turner’s Rhythm Kinggel igazi versengésben a fekete közösség fő attrakciójává, kedvencévé vált.

Chuck Berry

De Berry ennél többre vágyott. Lemezt akart készíteni.

1955 májusában Chuck Berry Chicagóba utazott, ahol találkozott Muddy Watersszel, aki egy rövid beszélgetés során azt javasolta, vegye fel a kapcsolatot Leonard Chessszel a Chess Recordstól. A Chess az electric blues alapkadója volt. Berry úgy vélte, hogy a Chess-t nyilván blues-ai fogják inkább érdekelni, így meglepődött, hogy – miután meghallgatta Berry otthon készült demo-szalagját – az Ida Redhillbillyje keltette fel leginkább Chess érdeklődését. Ezekben az években Chess azt észlelte, hogy kezd szűkülni a piac, és kutatta mi van a rhythm and blues-on túl, ami kimozdíthatná, fellendíthetné a stagnáló eladásokat. Úgy gondolta, Berry lehet az a művész, aki ezt megteheti. 1955. május 21-én felvették a Maybellene-t (ez lett az Ida Red új címe) Johnny JohnsonnalJerome Greennel (Bo Diddley zenekarából) ,Jasper Thomas dobossal és a blues-legenda Willie Dixon basszusozott. A Maybellenefelkerült a poplistákra is és 1. helyezett lett a rhythm and blues listákon. A Rolling Stone későbbi véleménye szerint a Maybellene-nel született meg rock and roll-gitározás. A dalt eredetileg Bob Wills vette lemezre 1938-ban Ida Red címmel ésRuss Frato volt a szerző. Az Ida Red lényegében egy tradicionális amerikai hillbilly hegedűszólam a 19. századból, és sokszor sokan feldolgozták az idők során a kezdetektől Bob Wills 1938-as verziójáig, ami lényegesen több volt mint egy hagyományos hegedű feldolgozás. Zongora volt benne, steel gitár és a country dalok előadásaiban akkor még szokatlan dob kísérte. Ez a cucc volt Berry felvételének bázisa. (A B oldalon a Wee Wee Hours szerepelt.) A számot a későbbiekben rengetegen feldolgozták Az All Music Guide több mint 70-et ismer, köztük van ElvisPresley, Chubby Checker és Carl Perkins is. Bár a lemez csak a 20-as helyezések közé került be a Billboard poplistáján, da a hatása felmérhetelen és abszolút alapvető a maga nemében. Végre megtörtént, hogy egy fekete rock & roll korong a legszélesebb közönségrétegnek bejött; a fehér tizenévesektől a Dél hillbilly közönségéig, zenészeiig (a fiatal Elvis Presley-nek még egy éve volt az országos áttörésig, gyorsan át is vette show-jába a Maybellene-t). Sikerében nagy szerepe volt Berry ragyogó 24 ütemnyi gitárszólójának a középrészben, a szöveg fantáziadús rímeinek, a tiszta erőteljes dobolásnak, mind-mind jelezte, a rock and roll megérkezett, nem vitás. A New York-i disc jockey-nek, Alan Freed-nek igen nagy szerepe volt abban, hogy mindez eljutott a fehér tizenéves közönség fülébe. Feed részt kapott a Chesstől a szerzői jogdíjakból a reklámért. Freed volt az első fehér DJ/promóter, aki következetesen alkalmazta Berryt extravagáns showműsoraiban a Brooklyn Fox és a Paramount színházakban (többségükben fehér közönség előtt); és amikor Hollywood filmbe szólította egy év múlva és később, Freed biztosította, hogy Chuck szerepeljen vele – a Rock! Rock! Rock! , a Go, Johnny, Go! , és a Mister Rock’n’Roll című filmekben. Alig egy éven belül Chuck az egy este 15 dollárt kereső fekete blues-pickerből szenzáció lett, s ezzel megérkezett a szórakoztató zene egy új korszakának hajnala, amit rock & rollnak hívunk.

1956 júniusának végére Barry Roll Over Beethoven -je a 29. a Billboard Top 100-on. (A B oldalon a Drifting Heart.) A Rolling Stone és Cub Koda (All Music Guide) szerint ezt a dalt arra való reakcióként írta, hogy húga Lucy állandóan klasszikus zenét játszott az otthoni zongorán, amikor Chuck saját zenéjét akarta volna zongorázni.

Berry korai LP-i főleg jól előadott blues és rhythm and blues sztenderdeket tartalmaztak. 1957 őszén Berry csatlakozott az Everly BrothersBuddy Holly és más feltörekvő, új rock and roll sztárok Egyesült Államokat bejáró turnéjához. Slágerei 1957 és 1959 között tucatszám szaporodtak, kislemezei rendre a Top 10 éllovasai közé tartoztak mint a School Days, a Rock and Roll Music , a Thirty Days , a Sweet Little Sixteen, a Carol, a Too Much Monkey Business, a Brown Eyed Handsome Man , aBack in the U.S.A. , a You Can’t Catch Me , a Little Queenie és a Johnny B. Goode . Ezek a számok a mai napig játszott alapművek. Könnyed blues melódiák country and western hatással elejüktől végükig gazdagon pengetett gitárhangzással, virtuóz és hangulatos szólókkal, fel lehet fedezni bennük némi latinos, spanyolos mellékízt is – ilyen például a La Juanda és a Havana Moon.

Chuck Berry két korai rock’n’roll filmben is feltűnt. Az első – a Rock, Rock, Rock – 1956-ban került mozikba, ebben a You Can’t Catch Me-t játszotta el. Egy 1959-es filmben rövid szöveges szerepet kapott, a Go, Johnny, Go!-ban önmagát játszottaAlan Freed, a híres New Yorker disc jockey (Moondog) mellett. Itt is előadott pár dalt (Johnny B. Goode, Memphis, Tennessee, Little Queenie)

Folytatjuk…


Advertisements

Címkék: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s