A Rock ‘N’ Roll aranykora 6. rész. Chuck Berry az “őrűlt” Rock And Roll gitáros 1. rész.

Charles Edward Anderson “Chuck” Berry

(sz.: 1926. október 18. St. Louis, Missouri) – gitáros, énekes, dalszerző. A korai rock and roll harmadik meghatározó figurája. Hatása szinte felbecsülhetetlen. Egyike a rock & roll pionírjainak. Cub Koda gitáros, DJ és szakíró (All Music Guide) azt írta: “A rock & roll áttörés nagy művészei közül senki nem volt a további zenei fejlődés szempontjából olyan fontos mint Chuck Berry. Ő volt a legnagyobb dalszerző, a rock’n’roll megszólalás legnagyobb hatású formálója, a legjobb gitárosok egyike, és az egyik legjelentősebb előadó.” John Lennon tömörebben így fogalamazott: “Ha megpróbálnál más nevet adni a rock and rollnak, ‘Chuck Berry’-nek kellene nevezned.”

Még Frank Zappa is – a maga visszafogott stílusában – elismerően nyilatkozott róla: “Chuck Berry? Hát, egy időben szerettem, még középiskolás koromban. Az olyan dalokat, mint a Havanna Mill és a Wee Wee Hours , amelyek a sláger kislemezei B oldalain voltak – a bluesosabb dolgokat. A legnagyobb újítása azon a kacsaszerű koreográfián kívül a két, illetve háromfogásos gitárszólók voltak – a sorok harmonizáltak, mert két húron játszott egyszerre.”
Egészen egyszerűen Berry nélkül nem lenne (vagy legalábbis nem olyan lenne) Beatles, Rolling Stones, Beach Boys, Bob Dylan és még millióan mások sem. Nem lenne az a bizonyos legendás “Chuck Berry guitar intro”, ami sokakat állított a rock pártjára. A rockabilly jazzes bicegése, kipi-kopácsolása soha nem vált volna Berry nélkül a rock & roll 4/4-es zakatolásává. Nem lennének nélküle a rock-szövegekre jellemző mániákus szójátékok, gyakorlatilag a rock & roll dalszerzés egész története és művészeti jelentősége lenne szegényesebb Berry hiányában. Aki nem ismeri el Berry alapvető, univerzális beindító hatását és jelentőségét zenéje hangzásában és a rock’n’roll-show image-ében, az csupán saját tudatlanságát árulja el a rock fejlődése tekintetében. Berry a rock and roll első nagy Teremtője. Lehet, hogy Presley lobbantotta be a rock and roll képzelőerejét, de Chuck Berry a szívdobbanása és az értelme. Míg Elvis egy vidéki fiú, egy countryboy volt, aki bizonyos mértékig úgy énekelt, mint egy fekete, Chuck Berry igazi volt: tükröt tartott a country elé, milyen is az, hogy szól, ha átszűrődik a rhythm and blues végletes érzékenységén, és megszületik az igazi örtözet: ROCK AND ROLL.

Berry az elsők közt volt, akit a a halhatalanok közé emeltek a Rock and Roll Hall of Fame 1986-os nyitásakor. 2000-ben a Kennedy Centers Honors olyanokkal együtt díjazta mint Mikhail Baryshnikov orosz balettművész, Plácido Domingo, Angela Lansbury sokdíjas színésznő és Clint Eastwood. A Rolling Stone 2004-es listáján – A halhatatlanok: Minden idők 100 legnagyobb művésze – az 5. helyre sorolta.

Berry St. Louisban, Missouri államban született (jóllehet néhány biográfusa San Jose-t (California) jelöli születési helyeként) egy hatgyermekes családban harmadikként.St. Louis “The Ville” nevű negyedében nőtt fel, ez egyike volt a város azon negyedeinek, ahol a feketéknek saját ingatlanjuk lehetett, ennek következtében a fekete prosperitás szinonímájává vált a városban, az államban. Apja vállakozó és a babtista templom melletti diakónus, az anyja egyházi elöljáró. Középosztálybeli neveltetése lehetővé tette számára, hogy korán felébredő zenei érdeklődését követhesse, első nyilvános fellépésére még a középiskolában sor került. Tehetséges gyerek volt, a költészet és a blues szeretetére nevelték, nyert is egy középiskolai versenyt egy Jay McShann big band szám gitár-ének átdolgozásával, a Confessin’ the Blues-zal.
1944-ben, még az érettségi előtt letartóztatták és bűnösnek találták rablásban, amit barátaival követett el Kansas Cityben. 1987-ben kiadott önéletrajzában elmeséli a történetet. Az autójuk lerobbant az országúton, nem tudtak hazamenni, leintettek egy elhaladó autót, és egy nem működő pisztollyal kiszállásra kényszerítették a vezetőt, aki a közeli telefonfülkéből felhívta a rendőrséget, akik gyorsan utolérték a kocsit, és letartóztatták őket.

Folytatjuk…

TomInsane, egy ember aki kiáll az igazságért!

Sohasem fordult még elő velem, hogy valakiről több esetben riportot írtam volna, ám most rászántam magam mert van egy ember, akinek így szeretném kifejezni hálámat az elmúlt közel egy évért, ő egy igaz barát TomInsane. Miközben képernyőre vetettem eme becses jelzőt róla, elgondolkodtam, megint lehetséges felelőtlenül használom ezt a megtiszteltetést? Ebben az esetben semmiképp. Behunyom a szemem és visszaemlékszem, hogy is kezdődött.

2009 Januárjában, nem sokkal később miután elkezdem írni a Szubjektív magazint, különösen nagy számban szaporodtak el, egy teljesen névtelen blogon az EMO és EMO közeli fiatalok, pocskondiázása. TomInsane, mivel az elejétől fogva ezen alternatív a stílusban fejezte ki önmagát, természetesen nem alaptalanul magára is vette ezt, és úgy érezte, kiáll a sértettek mellett. Elkészítette hát azt a mindenki számára emlékezetes videót, melyben ferde tükröt tartott a Napiszar nevű szennylap, szerkesztőinek ábrázata elé. Tetszett a ötlet, és a stílus ahogy megvalósította, ekkor ötlött fel a fejemben, megkeresem őt. Már nem emlékszem, hogy találtam rá, bár annyi azért megmaradt bennem, a Myvip közösségi portál segítségével. Örült nekem és én is neki. Hosszú órákon át tudtunk beszélgetni, mindig volt miről sosem volt unalmas. Ismeretségünknek különleges pikantériát adott, hogy ő messzi idegenben él hazánktól távol, és jól érzi ott magát. Sokszor faggatóztam, milyen arrafelé az élet, és mindig pozitívan nyilatkozott róla. Azonban kivételt képeztek az ott lakó honfitársaink, akik a jól ismert Magyar mentalitásukat oda is képesek voltak magukkal vinni. TomInsane épp ezért nem túl sok kapcsolatot tart fent velük, inkább az ottani őslakosokkal érzi jobban magát, amin én sem lepődök meg.

TomInsane

Bevallom őszintén kissé irigy vagyok rá, mivel ő képes volt azt megvalósítani, amihez nekem sosem volt erőm és bátorságom, pedig sokat álmodoztam róla, hogy elhagyom kis hazánkat. Talán azért nem vitt rá a lélek mert magamban belül éreztem, ha egyszer azzal a szándékkal, lépem át határunkat, hogy letelepszem egy másik országba, akkor az számomra visszafordíthatatlan és végleges döntés lett volna. Naivságom ezért továbbra is itt tartott, várva vártam hazám fejlődését ami nem következett be, sőt ma már egész nyugodtan kijelenthetem, letértünk a jó irányba vezető útról, bár az sem lenne túlzás ha azt állítanám, elindultunk visszafelé.

Egy alkalommal TomInsane bekapcsolta webkameráját, és csodálatos látvány tárult a szemem elé, mikor az ablakon át a délutáni napsütésben megpillantottam a tengerpartot, ahova szörfözni szokott járni. Megcsodáltam és megéreztem ilyen távolról is azt, hogy ott mennyire más az élet mint mifelénk eme hatalmasan óriási, ám de teljesen lepusztult koszos büdös nagyvárosban. Ekkor megfenyegettem. – meglátogatlak hamarosan. Talán ezt az ígéretemet egyszer be is váltom még.

Bár kapcsolatunk sosem, vált unalmassá, mégis egy egészen különös dolog történt a napokban. Tanácsomat kérte egy bizonyos kérdésben, és utána lelkemre kötötte egyik titkát, amit nem sokan tudnak róla, viszont nekem ez nagyon sokat jelentet. Ezután az amúgy is szoros szál ami hozzá fűzött horgonykötéllé duzzadt, és egyszerűen a lelkemben a testvéremmé fogadtam őt! Elmondhatatlanul jól esett, hogy megbízik bennem, és a barátjának tekint, bár ezt az érzést nyilván sokan átéltétek már ti is. Számomra azonban elég különleges mivel sosem volt testvérem, de most végre van egy.

Most, hogy az ösz kezdődik, és pár nappal ezelőtt megéreztem az illatát, elmondhatom kilenc hónapot együtt töltöttem vele, és ezalatt az idő alatt sosem vesztünk össze sosem unatkoztunk, nem pletykáltunk, hanem valami olyan dolgot kaptam tőle mindig, amit eddig senki mástól. Hogy mire gondolok? Sok kedves szót, törődést, odaadást, rengeteget kacagtunk együtt, sosem volt unalmas vele egy pillanat sem. Tökéletesen szórakoztató figura a maga kis bolondságaival, tréfás ötleteivel mondataival. Most, hogy rápillantok az MSN partner listámra azokból az időkből senki sem maradt, meg csak ö egyedül és tudom, ez még sokáig így lesz, vagy talán mindörökre. Egyetlen olyan barátom van akiben tökéletesen megbízok, öt Zolinak hívják és nagyjából 12 éve hogy ismerem. Remélem TomInsane lesz a másik ember akiről ugyanezt írhatom majd le tíz év távlatában.

Akinek lehetősége adódik, éljen vele és ismerje meg őt, remek pillanatokban lesz része. Jómagam köszönöm neked Tomi az eddigi kellemes órákat és a sok sok bohózatba illő vidám percet.

De má’ elkezdhetnéd írni te is a blogot! He?!

Szerző: Frances Horror

Egy remekmű megcsúfolása a mozikban: Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe.

Felelevenedni látszik életem egyik, vagy talán eddig a legnagyobb szépirodalmi emléke, Oscar Wilde összes művei. Miközben olvastam őt, olyan magasságokba emelkedtem, amilyenbe nem is gondoltam, hogy képes leszek eljutni, és lám, lám a mester megadta a csodálatos esélyt számomra, és én éltem vele. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaki képes olyan csodálatos áhítattal, szeretettel írni a művészetekről ahogy Oscar Wilde tette.

Napjainkban már nem divat sem szépirodalmat, sem pedig világirodalmat olvasni. Meglepődve, tátott szájjal mustrálom a Bookline sikerlistáját, melyben szinte sosem keveredik egy valamire való mű. Volt már, hogy elkalandoztam, és engedtem a csábításnak, így esett, hogy Dan Brown nagy sikerű regényét vásároltam meg, melynek címe: Angyalok és Démonok. A vásárlók véleménye remekre sikeredett erről a bestsellerről, ámítottak, micsoda vallástörténelmi mű. Fellapoztam, a kezdeti meglepetés után sajnálat, még később idegesség fogott el. A Könyv primitív utcai nyelvezettel íródott, semmilyen művészeti értéket nem képvisel. A vallástörténelem, amit annyira zengtek a becses rajongók, teljesen eltörpül Umberto ECO írásaihoz képest. Mire az iromány végére jutottam, sajnálatot éreztem azon személyek irányába kik ezt a ponyvát értékes műnek tartják.

Eme rövid kitérő után nézzük csak mit tettek Oscar Wilde talán egyik legsikeresebb, és legnépszerűbb, ám mégsem a legértékesebb művével, melynek címe: Dorian Gray arcképe.

Mostanában egyre többet beszélgetek Hoolie Scene-el, és mondhatom jól el lehet vele társalogni mindenféle témáról. Ő mondta egyszer azt nekem, hogy személye film rajongó, és nagyjából ugyan annyit jelentenek számára a celluloid szalagok, mint nekem a könyvek. A mai napon egy kedves barátom Bartos Csabi hívta fel figyelmemet a fent említett film előzetesére. Azonnal rákerestem a jól ismert YouTube videó megosztó portálon. Bevallom kicsit féltem elindítani a videót, mégis megtettem. Csalódásom tökéletesen beteljesedett mikor vége lett a 93 másodperces trailer-nek. A film pont azt vesztette el ami a regény legnagyobb értéke volt, a csodálatos szépirodalmi mámort, amit egy varázsltos szál vörös rózsához tudnék leginkább hasonlítani. Viszont sikerült belőle egy mai akciófilmet késziteni, ami a közönséget beviszi talán a moziba, bár én titkon remélem nem így lesz.

Szinte majdnem biztos vagyok benne, hogy Hoolie Scene is meg fogja nézni eme giccses művet, és átlagosnak vagy izgalmasnak fogja nevezni azt, nem tudván, ha a könyvet elolvassa, milyen lelki felemelkedésben lehet része. Azt hiszem megveszem neki majd ajándékba.

Álljon itt a hitelességem kedvéért azok számára az előzetes kik ismerik, és olvasták ezt a remekművet. A videó elindítását nekik javaslom elsősorban, aki pedig még nem olvasta az előbb szerezzen be egy példányt, és vágjon bele, hogy átélhesse azt a hatalmas élményt amit eme film csak lerombolni képes!

Szerző: Frances Horror

Van-e élet a halál után? 2. rész. avagy Pokol és meny-ország.

Nem hittem, hogy azonnal fojtani fogom ezt a témát, de mivel elég nagy visszhangot keltett, leírom azt is amiben nem hiszek, sőt mivel a kommentárokban többször kiigazítottak, és nem is alaptalanul, bár tőlem ez teljesen szokatlan, mégis közzé teszem.

Kicsiny gyerek voltam, mikor elkezdett foglalkoztatni eme érdekes téma. Akkoriban már valamelyest lehetett véleményt mondani, sőt működött egyházi könyvkiadó is Budapesten, a Felszabadulás téren (a mai Ferenciek tere), de ne úgy gondoljátok el, hogy valami különleges dolog volt ez mivel épp csak létezhetett, egy kapualjban lévő üzletben kapott helyet.

Azokban az időkben nagy port kavar fel Raymond A. Moody: Élet a élet után című műve. (Ha IDE kattintasz, egy interjút olvashatsz a szerzővel. Roppant érdekes ezért úgy érzem kihagyhatatlan) Természetesen nem véletlen, hogy egy ilyen nagy múltú egyházi könyvkiadó mint a Szent István társulat gondozásában (Akkora hatalma volt ennek a könyvkiadónak, hogy az egész Szocialista rendszerben működhetett, ami hatalmas és majdnem elképzelhetetlen dolog) jelent meg a nem is titkolt egyházi tanokat hirdető, szerző regénye, melyről azt állította, tudományos alapja van. Már kisgyerek fejjel bizarr ötletnek tartottam, egy olyan dologra ráakasztani a „tudományos” jelzőt, amit semmi estre sem lehet vizsgálni, főleg oly formában ahogy a fent említett szerző tette.

A halál mezsgyéjén

Nézzük mi is volt ez a mű, és hogy kapcsolódik az egyházhoz.

Előre bocsájtom a könyv már nincs meg így teljes egészében az emlékeimre kell bocsátkoznom, ezért nem lesz természetesen teljesen pontos és tényszerű a leírásom, mégis amit számomra kisugárzott azt megérthetitek majd.

Moody édesanyja halálát nehezen tudta feldolgozni, ezért a katolikus egyház által pénzelve, egy kutatásba kezdett, több társával, melynek a lényege a következő volt. A Tec halál, vagy más néven a klinikai halál állapotából visszatért embereket kérdezték, meg arról, hogy mi történt velük ama maximum 10 percben amit a túlvilágon töltöttek, s ezt vetették össze, keresték kutatták a hasonlóságot, majd a végén konzekvenciát vontak le belőlük.

Ha ez a könyv egy bestsellernek íródott volna, még tökéletesen elfogadhatónak tartom, de így, hogy egy erősen hívő ember ilyen módon próbálja az egyház pénzéből bebizonyítani a meny-ország és a pokol létét teljesen felháborítónak és főleg népbutítónak vélem. Persze az egyház a több mint ezer éves fennállása óta ezt sokszor megtette így semmi csodálkozni való nincs rajta. Már az alapvető elgondolás hibás volt. A klinikai halál nem jelenti egyben az agy halálát is, ezért természetesen semmi estre sem hasonlítható össze a valós halállal, mikor az ember agya is végképp működésképtelenné válik. Logikusan gondolkodó ember azonnal rájön az áltudományosságra, a befolyásolhatóság, és a reménykedő ember kihasználására, s mindezt felháborító módon Jézus nevében teszik. Klinikai halottnak tekinthető az a személy, kinek a szíve leáll, viszont az agy nem sérül és működik, még az elkövetkező nagyjából 10 percben, de ezen idő elteltével az oxigénhiány miatt károsodást szenved, ami azt eredményezi, hogy ha eme intervallumban nem sikerül a „halott” beteget visszahozni az életbe, nem is érdemes tovább próbálkozni, mivel nem lesz többet épp eszű, normálisan gondolkodó lény. A kísérletben részt vett személyek nagyjából két dologban értettek egyet, hogy testen kívüli élményük volt, és erős fényt láttak. (Persze, hogy erős fényt, mivel minden esetben olyan személyeket kérdeztek meg, kiket egy kórházi műtőben, a műtőlámpa alatt élesztetek újra.) Ezen kívül, amit a magukat tudósnak nevező sarlatánok, leírtak, és sugalltak, mindezt egy-két esetre alapozva, a meny-ország, és a pokol létezését, és valami természetfölötti erőt.

Raymond A. Moody: Élet az élet után könyvborító

Mi is lenne ez ha nem más, mit több mint ezer éve sulykol az agyunkba a papság, de mivel olyan ember nem létezhet, akinek az agya felmondja a szolgálatot és ezután újra értelmes gondolkodó emberként éll tovább, ezért eme hipotézis mesterkedés, és az emberek butítása.

Helyreigazítás az előző cikkemhez, a kommentárok alapján.

Létezik olyan fa név szerint a mamutfenyő, ami 3500 (!) évig is elélhet. Dr. Stein

Szerző: Frances Horror

Van-e élet a halál után?

Amikor e témát kezdem boncolgatni, minden estben előtte elgondolkodom, és felteszem ezt a kérdést magamnak: Miért keresik az emberek a választ erre a kérdésre?

Kezdjük az elején. A Földünkön honos létformák közül talán a fák élnek a leghosszabb ideig. Némelyik közülük akár háromszáz évet is eltölt kicsiny és törékeny planétánkon. Ha jól belegondolunk, akkor ez a teremtmény már akkor ott állt, élt és létezett mikor még a világot a sötétség uralta, és persze ő lesz az melynek lombjai alatt ükunokáink pihenhetnek. Hasonlítsuk csak össze az emberek átlagéletkorát a fent említett hősünkel, és egyből rájövünk a titok nyitjára, ami a következő. Fajunk átlag életkora nagyjából hatvan év, s ez olyan rövidke idő, mialatt szinte lehetetlen véghez vinni azt a sok elképzelést, mit magunkban hurcolunk. Jómagam szívesen élnék örökké, hogy érezhessem a világ és az emberek változását, magamba szívhassam a tudást, amit e rövid évek alatt elsajátítani nincs esélyem.

Nyúljunk vissza az ősidőkbe, ahonnan a történelmet nyilvántartjuk, ez az időszak Jézus Krisztus születése utánra tehető. Néhány szóval illetem nagymesterünket is, ki meghalt a bűneinkért.

Ma már minden felvilágosult polgár tisztában van vele, hogy Názáreti Jézus közönséges halandó volt, kit időszámításunk után kb. 350-ben a pogány Római császár Constantinus ki, egyesíteni akarta a vallást, egy zsinatot hívott össze, és az akkori egyház vezetőkkel együtt megszavazták mit tartalmazzon a Szent Biblia, és akkor döntöttek afelett is, hogy Jézus halhatatlan. (korábban írtam erről a témáról egy cikket amit ITT megtekinthetsz)

Ilyenkor merül fel a kérdés sok emberben, hogy a zsidók miért adták Poncius Pilátus kezére az általuk dicsőített messiást, öt nappal azután, hogy ezt a jelzőt ráakasztották. Azokban az időkben a templomokban több istenséget imádtak, s árusok árulták portékájukat. Jézus gondolatai szerint, ez nem volt helyénvaló, mivel az egy isten hitet hirdette, ezért apostolaival egy Jeruzsálemi templomból kiüldözte a megszokott kereskedőket, és az isten szobrokat ledöntötték. És ez lett a veszte Jézus urunknak. Sok olvasóban, nyilván felmerül a kérdés, hogy jön ez ide? A válasz egyszerű, Ha nem lett volna Jézus, és az a bizonyos nagy ökumenikus tanácskozás akkor ma talán senki sem gondolna a hallhatatlanságra.

Nevezhetem a hívő embereket gyengének? Sokatoknak ez nem tetszik én mégis állítom, mivel a reményre csak a gyenge lelkek szorítkoznak. A Halál után nincs semmi! Sem csodálatos meny-ország, sem lélekvándorlás, sem fény az alagút végén, nincs Jézus, sem Úristen aki várna minket az örök nyugalomban, amit a hívők paradicsomnak neveznek. Amikor meghalunk ott és akkor, abban a pillanatban vége mindennek, a semmibe leszünk, s az életünk teljes egészében lezárul.

Végszóra, ha elgondolkodtok eme kérdésen, könnyen eljuttok odáig, hogy megértsétek, gondolatmenetemet, ezután magatokba tekinthettek, és csapjatok a homlokotokra hívők, nem sértődök meg ha fennhangon kiáltjátok, igazad van Frances!

Szerző: Frances Horror