Életem nem túl valós története 2. rész.

by

Egy nem túl szép napon, sőt inkább mondanám borongós napnak,szóval a borongós nap reggelén magamra vettem a kabátom és elindultam abba az irányba, amely sok épület útját keresztezi, majd balra fordultam, áthaladtam egy úttesten és megérkeztem ebbe a szörnyű intézménybe, ahol az ifjakat okítják, de gondolkodni nem tanítják meg, ezért lesz mindenki nagy korában üres és szürke. Mielőtt áthaladtam volna a 2. ajtón egy kéz fogta meg a vállam, az osztálytársam volt, aki mosolyogva köszöntött engem és én is. Rövid diskurálásba kezdtünk a tárolószekrény fele menet. Majd elváltunk és elmentem inni egy kávét. A kávéban az a jó, hogy általában megéri az árát, de… De miután lecsúszott az automatából a műanyag pohár, kezembe vettem és úgymond műkávéval találtam magam szembe, ami túl forró volt, hogy eltudjam fogyasztani, de a pillanat törtrésze alatt hirtelen túl hideg lett. Épp próbáltam megszabadulni tőle egy műnövény mögött, amikor műemberek mászkáltak előttem. Magamban megborzongtam, hogy képesek mind zombi módjára viselkedni. Ráültem az egyik fűtőtestre, ami langyosnak bizonyult, majd megállapítottam, hogy ez az egyetlen, ami 15 celsius fok feletti hőmérséklettel rendelkezik. Fülemben szólt egy lágy dallam, amit az Anti Fitness Clubnak köszönhettem, hiszen az új albumukról egyetlen szám van, ami pontosan megfelel az ízlésemnek, amely nem más mint a “Hetedik“. Zaj csapta meg a jobb fülemet, igen a csengő volt, utálom ezt a hangot, annyira degradáló, hogy miért? Mert a kutyákat is csengővel tanítják meg alapvető reakciókra. Előttem elsétált egy nagyon pici, terebélyes ember: ez elég nagy kategória. Elsétált előttem egy nagyon pici, terebélyes, általam nem kedvelt és a történelem óráimat tartó ember: ez szűk kategória. Nagyon szűk.
Következett a mártírhalál ott a folyosón, baljós tekintettel elindulni az osztályterem felé és közben levegőnek nézni minden buta embert, aki gúnyolódik, majd felvenni a vállamra nehéz táskámat, ami börtönláncként tekeredik körém és majd megfolyt a hatalmas tudás, mely a táskában található könyvekben található. Leültem a helyemre, kinéztem az ablakon és láttam a borús égboltot mely apró cseppekben könnyezett. “Szomorú…” – szóltam fennhangon. – A következő pillanatban már öltönyben álltam az eső közepén egy fekete esernyővel kezemben. Felnéztem és szemüvegemet nyomban ellepte pár csepp az égi áldásból. Elindultam, cél nélkül bolyongtam ide-oda. Közben a szél egyre jobban tépázta ballonkabátom alját, ami zászlóként lobogva követett utamon. Elhaladtam a már jól ismert kávéház előtt és benéztem az üvegen, majdnem teljesen üres volt,de…

Ott volt megint a szőke lány. Írogatott a kis füzetébe és egy teát fogyasztott. Két választásom volt. Bemegyek és kockáztatom azt, hogy még jobban kiismerjen és esetleg megszeressem csak egy kicsit is vagy tovább haladok és nem törődök az egésszel. Természetesen tovább haladtam.Az úton található volt egy kis bolt, egy billiárdterem, egy ingatlaniroda és egy étterem a kávéházon kívül. Beléptem az étterembe, levettem ázott kabátom és leültem az üveg mellé. A hely fekete-fehér újságokkal volt tapétázva, a hangulatvilágítás narancsos színekben játszott az falon és az asztalokon kis mécsesekben apró gyertyák szolgáltatták a fényt, bár nem sok sikerrel. A szék kényelmes párnázott volt és miután megtöröltem szemüvegem figyelmes lettem egy alakra. Szívélyesen fogadott az egyik pincér, majd a kezembe adott egy étlapot. Megköszöntem, rendeltem egy tonicot és elkezdtem vizsgálni a menüt. A háttérben szólt a “Kicsit szomorkás” című szám és bevallom jobb zenét keresve se találhatott volna a rádióban a műsorvezető, hogy hangulatom jellemezze. A pincér visszatért és én mosolyogva rendeltem egy sajtmártásos pulykamellet krumplikörettel és párolt zöldséggel, a pincér megköszönte rendelésem és távozott a konyha felé. Tovább néztem az ázott utcát, melyen kis cigarettacsikkek úsztak lefelé a járdáról. Pár lelket láttam csupán a esőben, kik bebugyolálva ruháikban alig látszottak ki. Volt pár egyén, akiknek a nemét sem tudtam volna megállapítani hirtelen. Még tízperces mélázás után megérkezett az étek melyre vártam. Szép lassan elkezdtem falatozni, egyszer csak jelzett az egyik érzékem, hogy valami nincs rendjén. Furcsa érzés a tarkómon, a gyomrom összeszűkült, a szívverésem felgyorsult és akaratlanul is jobbra tekintettem. Az üveg mögött állt a szőke lány. Gyönyörű mosolyát még a borús idő sem tudta megcsúnyítani, intett nekem, én visszaintettem és próbáltam mosolyt színlelni. Nem örültem, hogy meglátott. “Úristen, bejön!” Huszonöt másodperc múlva már a kabátját segítettem le és akasztottam fel a fogasra, mármint a kabátját.

-Nos, szervusz George! – köszöntött.
– Szia! -mosolyogtam.
-Hogy telt a napod? – kérdezte.
-Tűrhető volt és Neked? – válaszoltam, majd megköszörültem torkom.
-Remek volt. – mosolygott.
Végignéztem, ahogy ő is rendel egy fogást és megérkezik rendelése.

Kisebb kínos csendben való evés után halkan így szólt: -És mikor akarod megmondani az igazi neved? Felkaptam a fejem és bent ültem a teremben, ahol történelem óránk volt. Most a csengő mentett meg.

Üdvözlettel: Még mindig George alias Winti

Reklámok

Címkék: , , , , , , , , , , ,

2 hozzászólás to “Életem nem túl valós története 2. rész.”

  1. Stan Starr Says:

    Ezt olvastam már a blogotokon! Akkor is nagyon tetszett és most végigolvasva szintén. Először nem értettem, mi ez a Déjà vu érzés… :S De most már tudom! 🙂 Legyen szerencsétek itt!

  2. Winti Says:

    Szia!
    Köszönjük a jókívánságot!^^

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s