Utazás a sötétbe: drogosok Magyarországon 1. rész.

by

Kilátogattam a Moszkva térre Komáromi Krisztiánnal, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársával mivel mostanában rengeteg hajléktalan drogost láttok az utcán. Felkeltette az érdeklődésemet, miként jutnak kábítószerhez, és hova süllyedhetnek az emberek. A cikk közös munka Sáfár Attilával. Ajánlom eme írást Patrik (Hopa) Horváth-nak és azoknak akik vele együtt élvezik a kábítószereket.

hajlektalan

A drogvilág legalsó rétege a szipusok világa. Meglepő, de ma már a nincstelen csövesek között igen sokan hódolnak a heroinfogyasztás költséges szenvedélyének. A szinte állandó delíriumban élő hajléktalanok gyakran a herointerjesztő hálózatok utolsó láncszemei.

Kopaszt keressük a Kalefon. Süt a beton a hidegtől, esteledik. Kopasz a Moszkva tér egyik ismert figurája, szipus, amellett mindent fogyaszt. Komáromi Krisztiánnal, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársával először a helyén próbáljuk elérni, a 61-es villamos megállójánál, egy betonficakban. Oda szokta kirakni a fotelját, s órákig csak ül, nézi a járókelőket és "fúj": arcához emelgeti zacskót rejtő kabátujját. Most csupán a szétszórt csikkrengeteg, konzervdobozok és egy fagyott vizelettócsa jelzi, hogy itt járt. Krisztián kabátot hozott neki.

Toporgó csövesek az újságárusnál, odamegyünk. Kopasz mindjárt jön, csak dolga van. Az utcalakók megkérdik, mit hoztunk.

– Egy kis kaját simán elfogadnék – mondja egyikük.

Krisztián kicsomagol, édes aprósüteményt vesz elő (magas a tápértéke, mondja), és meleg kesztyűket, sapkákat húz ki szatyrából. A közhiedelemmel ellentétben a csövesek télen nem szeretnek meleg helyre menni, s ha öszszejön egy kis piára- vagy kajáravaló, csak egyikük megy be a boltba. Kint meg lehet szokni a hideget, de fűtött helyiségből nagyon rossz kijönni. Egy lány is van a csapatban, valamikor szép lehetett; erősen be van rúgva vagy állva. Bizalmatlanul méreget a kapucnija alól. Egy pocakos, sebes arcú csöves beletúr Krisztián szatyrába, úgy fogják vissza a többiek.

– Kiosztanám a sok szegény havernak – mondja a sebes arcú.

Krisztián nem ad több kesztyűt – később megmagyarázza: csak eladnák, elcserélnék italért vagy anyagért. Ilyenkor jönnek munkából az emberek, egyre élénkebb, sűrűbb a forgalom a téren. Feltűnik Roki, egy kancsal, huszonéves, talpig feketébe öltözött fiú.

– Hol a patkányod? – kérdezi tőle Krisztián.

– Megszökött. Velem aludt egy csomó ideig. De egy ideje nem találom. Roki huszonöt éves, nyolcadik esztendeje van az utcán. Egy félbehagyott építkezésen lakik sokadmagával. Vidéken él a mostohaapja, de nem megy vissza, mondja.

– Inkább itt rohadok meg. Pedig tetű egy élet ez, fázni örökké! Roki szipus, de azt állítja, bármikor abbahagyhatná. Egyébként minden szipus ezt állítja. A nyolcvanas években a Technokol Rapid, a kilencvenes években egy csavarlazító volt a sláger, manapság főleg nitrohígítót lélegeznek be, mert az viszonylag olcsó. Egy felnőtt szipus naponta egy litert elfogyaszt belőle. A szipusok panaszolják, hogy egyre rosszabb az anyagok minősége – a cégek ugyanis igyekeznek mind alacsonyabb toluoltartalmú termékeket előállítani. A toluol olyan szénvegyület, amely hallucinációt okoz, s ezt a tapasztalt fogyasztó akár irányítani is tudja. Roki azt mondja, ő egy ideje nem hallucinál. Csak azért fúj, mert akkor nem fázik annyira. Egy ismerőséről mesél, aki tűzrajzokkal szórakoztatta a Kalef közönségét: hieroglifikus ábrákat firkált a betonra, és meggyújtotta őket. Egyszer aztán annyira "befújt", hogy nem vette észre, amikor a zacskóból ruhájára csorgott a hígító, és belobbant a cigarettától. Így halt meg.

Képkivágás

Most éppen Fókát, a csövespopuláció egyik kulcsemberét gyászolja a Moszkva tér. Mindenki szerette, vagy legalábbis mindenki ezt állítja. Piás volt, szétrobbant a mája, mondja egyikük. Tüdőgyulladás vitte el, így a másik. Ami biztos: a nyilvános vécében halt meg, éjszaka. A hajléktalanok fenyőágat, virágot, gyertyát hordtak a nyilvános vécé rácsához, valaki egy plüssfókát is odahelyezett.

Roki azt mondja, neki már nincsenek érzelmei. Megkeményedik az ember, teszi hozzá. Nem sírt akkor sem, amikor meghalt a nevelőanyja. Egyébként föl sem fogta még a Fóka halálát, olyan érzése van, hogy csak elutazott pár napra vidékre. Roki elnézést kér, de – mint mondja – melózni akar. Ilyenkor lehet a legjobban tarhálni.

A csövesek faarccal veszik tudomásul, ha nem kapnak, ahogy azt is, ha kapnak. Igyekeznek a biztonsági kamerák látóterében maradni, mert félnek. A szövegük nagyon vagány, de félnek, mert sokszor megverték már őket, és nemigen tudnak védekezni, legyengültek a hidegben.

Továbbállunk. Hogy Kopasz mikor jön, bizonytalan; a "mindjárt" az utcalakók nyelvén fél napot is jelenthet. Az idő itt nem számít. Megvirrad, telik a nap, aztán besötétedik, és addigra valamit keresni kell. Az anyagosok sem élelemmel, sem búvóhellyel nem törődnek, amíg a szert meg nem szerezték. Aztán pedig már elvannak valahogy, bárhogy.

Talán a mindig osonva közlekedő csövesek miatt nevezik Szellemtelepnek Kréziék búvóhelyét. A lakótelep tövében egy hatalmas, évekkel ezelőtt félbehagyott építkezés; mellette, a dombon gyerekek szánkóznak. Kipirult arccal kérdezi az egyik, hová megyünk. Csak körülnézni, motyogjuk.

A drótkerítés kihajtva, leereszkedünk a bokáig érő hóban a garázssorhoz. A domb tövében egy döglött heverő, kibelezve, égnek álló lábakkal. Az egyik garázs irdatlan bejáratán takaró függ, egyetlen takaró, semmit sem fog fel a hidegből. Amint belépünk, mellbe vág bennünket a tömény hígítószag. A vakító hó után szokni kell a félhomályt; csaknem felbotlom egy hideg, rozsdás kályhában. Rongy-, papír-, konzervdoboz-, üveg- és egyéb hulladékkupacok közt keskeny csapás vezet a garázs végébe, ahol két ember fekszik, takarókkal, hálózsákokkal, pulóverekkel letakarva. Közelebb megyünk. Félkönyéken támaszkodnak, mint valami groteszk ókori lakomán, az arcukra-szájukra fogott zacskó összelappad és kidagad, összelappad és kidagad. Megszólítjuk őket, leeresztik a zacskót, és csak néznek – különös, a szemük tiszta, majdhogynem szép, pedig iszonyatosan be vannak fújva. Lassan, erőtlenül mondanak valamit. Mintha egy láthatatlan, széles folyó túlpartján lennének, ahonnan csak hangfoszlányokat sodor át a szél.

Embertelen hideg van. A toluol viszonylag hamar kitisztul a fejből, annyira legalábbis, hogy kommunikálni lehessen.

– Vonalat nem adok ki – feleli az egyik fiatal férfi (Zolinak hívják), mikor elmondom, miért jöttem. A hajléktalanok gyakran a drogterjesztőlánc utolsó szemei. Ellentmondásnak tűnik, hogy egy hajléktalan heroint fogyaszt, hiszen ez a legdrágább anyag – egy függő napi adagja tíz-tizenötezer forintba kerül. Viszont az utcalakók kábítószer-fogyasztása ingyenes is lehet, amenynyiben vállalják, hogy naponta meghatározott számú csomagot kapnak a fölöttük álló dílertől, és esténként elszámolnak a pénzzel. Ehhez stabil vevőkört kell kiépíteniük, ami sokaknak sikerül is, minden mentális problémájuk ellenére. Ha ugyanis anyagszerzésről van szó, a mégoly elesett kábítószerfüggő is meglehetősen jól emlékszik nevekre, arcokra, sőt képes a megbeszélt időpontban pontosan érkezni.

Holnap 21 órakor folytatjuk, mivel e cikksorozat nagyon hosszúra sikeredett…

Szerző: Frances Heali-Horror és Sáfár Attila

Advertisements

Címkék: , , , , , ,

2 hozzászólás to “Utazás a sötétbe: drogosok Magyarországon 1. rész.”

  1. ihadadream Says:

    A fű, joint és marihuana mit keres a címkék között? Gratulálok…

  2. ihadadream Says:

    Ja és a dupla sz betűt nem úgy írjuk, hogy szsz 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s