Posts Tagged ‘életem története’

Frances a vámpír. – avagy életem igaz története. 9. rész.

2010/02/25

Miután néhány lépéssel beljebb kerültünk, Drakula a tőle megszokott, halálos nyugalommal fordult felénk. Izgatott lettem, ő belekezdett a történetbe, amit vágytam megismerni. A vámpírok teremtése.

Több mint ötezer évvel ezelőtt, mikor törékeny planétánkon, még semmiféle mérgező és káros anyag kibocsájtás nem létezett, az emberek törzsekben éltek. Ha feltekintettél a napra, aranysárgás színekben tündökölt, nem olyan fakón mint napjainkban. A fű ezáltal sokkal zöldebbnek hatott, és a levegő illatos és tiszta volt.

Létezett egy törzs melynek nevét fedje örökön homály. Hol jó és rossz szellemek laktak együtt a halandókkal. Korábban ők is a csapathoz tartoztak. Megtanulták, hogy kell beszélgetni az élőkkel. A törzs két varázslója, kik népük teljes tiszteletét élvezték, parancsoltak nekik. Közel Egyiptomhoz, mely akkoriban már javában hatalmas gazdagságnak örvendhetett, kevés eső esett. A szellemek képesek voltak akár kisebb viharokat, monszun szerű esőt varázsolni. Nagy szükség volt rá, eme kietlen forró tájékon. Igaz más különösebben hasznos dolgot nem műveltek, de ez is hatalmas segítség volt, hogy ne éhezzenek az emberek.

Úgy tartották az ott lakók, hogy halottaiknak a fő szerveit meg kell enniük, mert akkor a lélek teljesen felszabadul.  Az élők és a holtak, semmilyen kivetni valót nem találtak eme ma már barbárnak tűnő szokásban. Igazuk volt, mivel a legnagyobb Egyiptomi varázslók sem voltak képesek beszélgetni a szellemekkel. Egy dolgot azonban bármennyire szerették volna sosem tudtak elérni, mégpedig azt, hogy a szellemek nappal is létezhessenek, hiszen ők az éj szülöttei.

A Törzsnek két vezetője volt, mind kettő varázslatosan szép. Robi, ki magas vékony fekete hajú karcsú fiatal férfi, és Dancsi, a hitvese, ki elbűvölt mindenkit kedvességével. Az életben sem árad mindenkiből a jó indulat, és ugyan így van ez a szellemvilágban is. Arno a rosszindulatú önző lélek egy beszélgetés alkalmával, elmondta, Robinak és Dancsinak, hogy képes inni az emberek véréből. Mivel egyetlen szellem sem tud fizikai kontaktust vagy bármiféle fájdalmat okozni a halandóknak, ezért ők nem hittek neki. Robi nem volt képes elfogadni a vérszopás tényét, és nem értette mit is élvezhet a vér ízében egy szellem. Bár nem volt szűk látókörű, mégsem hitte, hogy egy lélek ízeket érezhet. Arno dühös lett, és bizonyítékkel akart szolgálni számukra.

Másnap reggel, mikor a törzs felébredt Dancsi kezén megpillantottak két kis tűszúrásnyi sebet. A vér ami ilyen estekben elkerülhetetlen, nem volt sehol.

Nem sok idejük volt gondolkodni a történteken, mivel az Egyiptomi uralkodó és hitvesének serege támadást indítottak törzsük ellen. A csata nagyon rövid ideig tartott, mivel teljesen felkészületlenül érte őket. Az összes lakost meggyilkolták, viskóikat felgyújtották. Robit, és Dancsit elfogták. Vasra verték őket, és gyalogosan a sivatagon keresztül elindultak. A tevék után kötve erőltetett menetben haladtak. Víz és élelem nélkül meneteltek megállás nélkül. A negyedik éjszaka, a pihenő alkalmával, Dancsiban alig maradt erő. Robi ki nem tudta volna feldolgozni szerelme halálát, kérlelte a szellemeket, fakasszanak esőt. A csoda megtörtént. A homoksivatag oázissá változott. Az egyiptomi sereg térdre rogyott és isteneiknek imádkoztak hálájuk jeléül. Robi a karjaiban kivitte Dancsit az esőre, a szájára hulló esőcseppeket kenegette. Dancsi magához tért, és itta az esővizet. Robinak a szívéről egy hatalmas kő gördült le mikor látta kedvese magához tér. Csókot lehelt az ajkára, majd megölelte.

Folytatjuk…

Szerző: Frances Horror

Reklámok

Egy tanulságos, igaz történet

2010/02/22

A történet teljes mértékben igaz, valós eseményt mutat be.

Szép téli nap volt, hűvös levegővel és némi napsütés is látható volt, az egyébként felhős égen. Az Omszki-tavon emberek korcsolyáztak, a part közelében pedig kisgyerekek vívtak ádáz hógolyócsatát. A téli idillt egy rémült, döbbent sikoly hasította át, mire néhány ember felkapta a fejét. Egy 11 év körüli kisfiú alatt hangos recsegéssel beszakadt a jég, és a szerencsétlenül járt fiúcska elmerült a jéghideg víz tükre alatt. Az emberek ekkor már futva rohantak feléje, köztük egy nagydarab apukával, és a kisfiú legjobb barátjával.

Eközben a jég alatt a kisfiúban a halála előtti utolsó gondolatok játszódtak le. „Nekem most itt végem van. Nincs menekvés. Legalább 10 centi vastag a jég a fejem fölött. De hideg a víz. Nincs levegőm. Vajon fáj meghalni?” Ehhez hasonló gondolatok cikáztak át az agyán. Látta a jégen át az alakokat, de tudta, innen senki sem képes őt többé kimenteni. Tisztában volt azzal, hogy az ő élete itt és most ér véget. Sajnálta már, hogy olyan goromba volt az anyukájával, mert az ráakart adni egy sálat. Érezte, hogy a jeges víz szinte perzseli a bőrét. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Tudta, hogy innen nincs menekvés. Már már szinte beletörődött a saját sorsába…

Jég alatt…

Ekkor azonban felrémlett benne, hogy ez nem jó így. Egy gondolat maradt csak az agyában. „Nem, ez nem végződhet így. Nem így fogok meghalni!!!” Ekkor elkezdett gondolkodni. Amikor bezuhant, az áramlat kicsit balra vitte, szükségszerűen a kijárat jobbra kell hogy legyen. Mivel jól tudott úszni, ezért elkezdte magát a maradék erejével hajtani, és tapogatózott a jégen, keresve az áhított utat az éltető oxigén felé. De nem találta. Kezdett végleg pánikba esni. Már szinte feladta a reményt, amikor valami hasadékszerűt érzett. Rúgott magán egy utolsót, és a felszínre tette a kezét. A barátjának az apja egyből elkapta azt, és kihúzta a csurom vizes, fagyoskodó fiút a víz halálos karmai közül. A kisfiú nem szólt semmit, csak kapkodta a levegőt. Itt kint még jobban fagyoskodott, de örült, hogy él. A fiút azonnal bebugyolálták egy száraz bőrkabátba, ami ugyan meg nem szárította, de valamelyest legalább óvta a hidegtől. Az ajkai teljesen el voltak lilulva, a szeméből könny csorgott, és a rövid haján még látszódott, hogy vizes. De élt, és örült.

A kalandot nem úszta meg teljesen, mert kétoldali tüdőgyulladással feküdt két és fél hétig, de miután felépült, megtanulta egy életre a leckét:
Bármi is történjék, mindig küzdeni kell. Még a jeges vízben, 10 centi jégge
l a fejed fölött is, van remény. Nem sok, de van, és ki kell használni.

Minden jót: Chris Deviant

Frances a vámpír. – avagy életem igaz története. 8. rész.

2009/11/02

A Szarkofág teteje félrecsúszott, én kiemelkedtem belőle mint egy félisten. Testemet könnyednek érzetem, tartásom merev volt. A vámpír lét előnyei jutottak eszembe, ti halandók nem is sejthetitek ezeket, fogalmatok sincs arról miért ragaszkodom én rőt vérszopó, galád gyilkos családok tönkretevője a sötét vér hatalmához.

Ha vámpírrá válik valaki, mindig ugyanolyan marad mint amikor meghalt, és az átalakulás végbement rajta. Sosem fogom elfelejteni velem miként eset meg. Épp csak elmúltam húsz éves, a hajam platinaszőke, göndörödő félhosszú. Fura érzés kerített hatalmába a csata előtt arcomat simára borotváltam, körmeimet rendbe hoztam, mint úri életemben a gyapotföldek közelében, mikor kedvenc rabszolgám Mami ápolgatta. Miután magamhoz tértem, arcomon a ráncok kisimultak, tekintetem csodálatosan tisztává vált, bár arcunk kifehéredik, mégis szerelmetes férfiú maradtam. Mit sem sejtve, hajamat rövidre nyírtam.

Vámpir

Másnap hajnalban, mikor felébredtem, a tükörhöz siettem, bár bizonytalan voltam benne, de megéreztem a hajam visszanőtt és begöndörödött. Velőtrázó üvöltést hallattam, Ákos, ki már jól tudta ezt, mi történik velünk, hangos kacagásba kezdett. Nem volt nehéz rájönnöm, nekem soha többet nem nő ki a szakállam, a körmeim mindig ápoltak lesznek. Az érzékeim kifinomultak. Tökéletesen láttam a sötétbe, a legkisebb neszt is meghallottam, többet nem kellett bűzös ízetlen ételeket fogyasztanom, aminek emlékeimben semmilyen íze nem volt csak sós. Többet nem ürítettem az ocsmány bélsárt a WC.-be, a büdös sárga színű húgy sem gőzölgött a téli hóban mintát vágva az ízléstelen, kifakadó lankadt nyúlványos szervből. A testi szerelmet elfelejtettem, igazi kielégülést minden este a vér szopás nyújtott, mikor zörgősre szívtam a halandókat. Ezzel hatalmas erőre tettem szert, és úgy hajítottam el fonnyadt testüket mint egy rongybabát. A vér íze pótolhatatlan, a vér kéjelgés. A szex, a kielégülés, nem fogható hozzá, a közelébe sem érhet. A vér íze mennyei, emlékeimben kutatva egy jó burgundihoz tudnám hasonlítani. Azt gondoljátok istentelen vagyok? Tévedtek! Tudom, érzem, létezik isten. Ő még csak a tanuló éveit tölti, míg a sátán az én mindenható uram, annyi tudást összeszedett már, hogy nem képes feldolgozni. Magára hagyta a földet, és visszavonult az ő országába, ráhagyta istenre a teremtést és a gyenge halandók sorsát, kik többen vannak nálunk de mi irányítjuk őket, ők azért élnek, hogy nekünk legyen táplálékunk. Mi vámpírok állunk a tápláléklánc tetején. Sosem válunk denevérré, de repülni képesek vagyunk. Olyannyira gyors mozdulatokat tehetünk, ami a halandó szemnek követhetetlen. Képesek vagyunk kiemelkedni testünkből, roppant koncentráció árán, olyankor felűről látom magamat, és mindent. Elárulom a vámpírok legféltettebb titkát, képes vagyok bármikor egy halandó testbe költözni, igaz nem sokáig, de ha úgy hozza kedvem újra élhetem az emberek nyomorúságos életét megnézhetem a napfelkeltét, járhatok kelhetek. Nem sok esetben élek ezzel a lehetőséggel, mert egy halandó testbe költözve úgy érzem magam, mint egy suta zsír és izom tömeg, a maga fajta gusztustalan anyagcseréjével. Cipelnem kell a testet, nem ő szolgál engem, hanem pont fordítva, az én lelkem a test rabszolgája. A Betegség levesz a lábamról és ennem kell, mert ha nem teszem erőm elhagy, és a sárba hull a nagy darab ocsmány embertest. Kecses ujjaim használhatatlannak tűnik. A víztől dagad, ha megpróbálok egy levelet írni olyan ügyetlennek érzem magam, a betűket nem kerekítem, így szánalmas majdnem olvashatatlan kaparmány kerül a levélpapírra. Amikor megpillantok egy csodálatos leányt, felviszem magamhoz, miután megcsókol az undorító nyúlvány megmerevedik, és mint egy eszét veszett állat bedugom neki, és addig tolom, míg nem sikolt a nő. Egy emberi szeretkezés közel sem jöhet ahhoz az élményhez, amit akkor érzek, mikor iszom szívom a vért.

Egy csodálatos leány

Mivel mester és tanítványa között nem létezik telepatikus kapcsolat, ezért Ákos sem láthat bele a gondolataimba. A Mai napig nem tudom miért van ez, de talán azért mert annyira felerősödik a jel köztünk, hogy tökéletesen értelmezhetetlenné válik. A fent említett ok miatt Ákos megkérdezte. – Min álmélkodsz? Gyere nem várakoztathatjuk meg vendéglátónkat, és a tudást amit eddig annyira szomjaztad, ma éjjel megkaphatod!

Tökéletes memóriánknak köszönhetően, könnyen eligazodtunk a kastélyban. Drakula a könyvtárszobába várt minket, a forró kandalló előtt üldögélt. Mikor oda értünk nem mozdult. Meglepődtem. Talán már nem is él? – gondolkodtam!

Folytatjuk…

Szerző: Frances Horror

Frances a vámpír. – avagy életem igaz története. 6. rész.

2009/05/18

Már hajnalodott mikor, a szobánkba értünk. Félretoltam a koporsóm tetejét. Csodálatos kelmét pillantottam meg, benne, egy vörös damaszt lepel, egy színarany halotti maszk. Megpördültem Ákos nyughelye felé, de öt már nem láthattam. Azonnal rájöttem, neki köszönhetem eme csodaszép ajándékot. Nem kellett sokat töprengenem, ha magamra húzom, a lepelt, és az arcomra borítom a színarany maszkot, akár álmomban is felnyithatják a koporsómat, nem tud a napfény kárt tenni bennem. Erőtől duzzadtam, talán köszönhető volt ez a környezet változásnak, és a reménynek, hogy eme kietlen zord vidéken, hol hasonló teremtmények élnek mint mi, kiket a helybéliek a vér istenének tartanak, vagy az áldozatok a sátánnak, ki a hegy csúcson lakik ágyasaival. A csodálatos és egyben hatalmas esélyt, fajtánk kialakulásának történetét, mit vágytam mint anya a születendő gyermekét.

Könny

A néphiedelemmel ellentétben a vámpírok nappal nem alszanak, hanem meghalnak. Bőrük kifehéredik, tökéletes merev állapotban, lélegzet vétel nélkül fekszenek jó halott módjára. Ebben az időben sebezhetők, de így sem egyszerű ezt véghez vinni, mivel ha a koporsó vaksötétjébe kevés fény jut, öntudatlan állapotban, viszont erejük tejében gyilkolnak, Kezük a gyanútlan áldozat nyakára fonódik és eltöri azt, mint cséphadaró a piros pitypangot. Semmi más nem árt ezen vérszopó sátáni fajzatoknak, csak a napfény, és a tűz. Ha sikerül is elégetni egy vámpírt, hamvait szét kell szórni, mert képes regenerálódni, és elképzelheti mindenki, mit tesz az első halandóval, aki a közelébe kerül.
Mikor felébredtem, szokás szerint Ákos, már javában a kandalló mellett ült, egy egyszerű ám de kényelmes faragott hintaszékben. Morbid humorát bizonyítja a vér mit borospalackba töltött, és mint átlagos halandó poharazgatott. – Végre felébredtél, már azt hittem megszabadultál nyomorúságos életedtől – mondta Ákos. Iszonyú éhes voltam, felkaptam a palackot az asztalról, inni kezdtem a vért. Néhány korty után döbbentem rá, nem emberi vér volt ez. Meglepődtem, de titok maradt érzésem Ákos előtt. Ajkaim kipirultak, szívverésem fokozódott, erőmet visszanyertem.
Mikor kiléptünk a fogadóból, hatalmas pelyhekben hullt a hó. Úgy döntöttünk, megmásszuk a hegyet, mivel Drakula kastélya a legtetején állt. Könnyed mozdulatokkal haladtunk célunk felé, mint mikor  egy óriás gyík oson felfelé egy függőleges, ám de sima felületen. Nagyjából 800 méter magasságban lehetünk, mikor halál félelem fogott el. – Nem vagyok képes tovább haladni, leesek. – mondtam. Ákos harsány nevetésbe tört ki – Frances, ha leesel akkor sem történhet semmi bajod, hiszen hallhatatlan vagy. Nehezen tudtam elfogadni ujra és ujra, mit már jómagam is tudtam, de  ismét erőre kaptam biztonság érzetem megnőtt, hatalmas tempóval kúsztam fölfelé.
Hamarosan egy ódon kastély bejárata előtt álltunk. Körülöttünk az éjszaka teremtményei, sündörögtek, néha nyüszítettek, vonyítottak. A hatalmas faragott tölgyfa ajtó résnyire nyitva állt. Beléptünk. Óriási előtér tárult a szemünk elé, közepén egy széles lépcső, ami az emeletre vezetett. Minden foka drága vérvörös bársonnyal borítva. Két oldalt gyertyatartók. Kicsit beljebb, egy szobát pillantottunk meg, ahonnan gyertyafény szűrődött ki. Arra felé vettük utunkat. Egy könyvtárszobába jutottunk. A falakat nyers fa polcok borították, mik telis, telided voltak könyvekkel. Középen egy asztal állt, előtte magas támlás bársonyfotel, rajta megsárgult újság. Az ablak alatt kandalló, benne tűz lobogott. Soha életemben nem láttam még ennyi sok könyvet. Jó érzés fogott el, ösztönösen megéreztem, a teremtés bölcsőjébe csöppentünk. A kíváncsiságunk tovább vitt minket a szemben lévő szobába. Ízlésesen berendezett társalgó, vadász trófeákkal a falakon, színtiszta aranyból készült gyertyatartók világítottak, mesterien faragott asztal a közepén, körülötte a másik szobából már jól ismert magas támlás fotelok. Egy emberöltő kevés lenne leírni, azt a csodaszép, ízléses berendezést, ami itt tárult a szemünk elé.

Könyvtárszoba

Az ablak előtt egy magas szikár férfi állt. Vérvörös palástban, hosszú haja, mi ezüstösen csillogott, könnyed módon hűlt a vállára. – Halottam rólatok szolgáimtól. Nagyon örülök, hogy elmerészkedtetek szabad akaratotokból szerény hajlékomba. Hangja megnyugvást sugárzott, ritmikus dallamos volt. Néhány lépést tett felénk. Azt hinné az ember, ha valaki rendelkezik a repülés tudományával kihasználja azt, ám ismeretlen vendéglátónk, kecses ám de határozott léptekkel közeledett.
A nevem Drakula – mondotta.

Folytatjuk…

Szerző: Frances Horror

Frances a vámpír. – avagy életem igaz története. 5. rész.

2009/05/05

Másnap éjjel, egy kocsit rendeltem, házunk bejáratához. A kocsis, busás pénzt kapott, hogy teljesítse utasításimat. Ákossal, felpakoltuk a koporsókat, és meghatároztuk az ulticélt, a Demeter luxushajó. Nem volt nehéz megmagyarázni, miért visszük a koporsókat, a luxuskabinjainkba, bár épeszű gondolkodás szerint, a raktérbe lett volna a helye, de egy olyan közeli hozzátartózó földi maradványait, mi roppant értékes volt a számunkra, nem tarthattuk másutt.

A Demeter

A Demeter

Igaz a hajó csak másnap hajnalban futott ki a nyílt tengerre, mégis rengetegen, ünnepeltek a kabinjukban, táncoltak, közéletet éltek. Ákossal, kipakoltuk ruháinkat, és használati tárgyainkat, majd elindultunk a hajó orra felé. Végignéztem a városon, előttem az óceán, szőrnyű érzés kerített hatalmába, tudtam soha többet nem térek már vissza.
Másnap mikor eljött a szürkület, és felébredtem, Ákos már a fotelba, a kandalló mellett ült, meredten nézte a tűz lángnyelvét. Odaléptem hozzá, kezemet a vállára tetem, és arcomat a fejéhez, nyomtam, éreztem rajta, a különlegesen finom parfüm illatát. Ő megsimogatta a kezemet, és ezt kérdezte. – Frances, miért kutatod, a vámpírok, keletkezésének titkát?  Nem válaszoltam kérdésére, mert úgy éreztem, ő nem értheti meg. Egyszerű kíváncsiság vezérelt, mivel tudtam időm végtelen, erre is sort kerítettem.
A Hajón furcsa mód nem voltak patkányok és semmiféle élősködő, ugyan néhányszor találkoztam, csonttá száradt testükkel, de élő példányra nem leletem. Éhségem elviselhetetlen fájdalmat okozott, ezért kénytelen voltam, embereket ölni, hogy életbe maradhassak.
Miközben hajónk a Demeter, a fekete tengeren haladt, különös láz ütötte fel a fejét, az utasok között. Számukra megmagyarázhatatlan halálos kor volt ez, nem is sejtették, hogy mi vagyunk a métely. Mire megérkeztünk Várnába, az utasokat megtizedeltük.
Meglepődtünk, mikor kiszálltunk, megrendelt kocsink sehol sem volt. Utastársunk, ki szintén a lázzal küszködött ezt mondta nekünk: „Ne aggódjanak, gyors ám a holtak útja”  Egy fekete színű, kocsi, mi elé fekete lovak fogtak, érkezett. Kékes poklokon keresztül mentünk, farkasok üvöltése kísért utunkon. Hamarosan megérkeztünk, egy fogadóhoz.
Kicsiny egyedülálló épület volt a kárpátok tetején. Az ajtó fölött egy feszület lógott, és gyűrűként vette körül egy foghagyma füzér. Jól tudtam mit jelent ez a kombináció, bár tökéletesen tisztában voltam vele, hatása nincs, és nem tud távol tartani minket. A kicsiny tölgyfaajtó kitárult, egy görnyedt hátú asszony sietett felénk, – Jöjjenek, be uraim, siessenek – sürgetett a fogadósné. A kocsisnak, megparancsoltam, hogy hordja fel mindkettőnk, holmiját, a szobánkba, tudtam pontosan mit teszek, a tetőtérben lévő szobánk, kívülről volt megközelíthető, így senki nem láthatta, a koporsókat.
A csárda berendezése szerény volt, gyalult nyersen lakkozott tölgyfa asztalok, előtte padok, és mindenhol feszület foghagyma. Miután beléptünk a jobb oldali sarokból egy torz félszemű alak ugrott elénk. – Urak a ha nem akarjátok, hogy véreteket vegye egy vámpír azonnal menjetek innen! – mondta. Hirtelen elé ugrott egy helybéli, és a másik pedig kezével befogta a száját.

A havas Kárpátok

A havas Kárpátok

Egy úriember, ki nem illet a társaságba, és a legújabb angol divat szerint öltözködött, asztalához invitált. Borral kínált minket, nem tudhatta, hogy mi már sohasem iszunk bort. Szomorúságot láttam a szemében, amit állandó részegséggel próbált feloldani. Mondandójából megtudtuk, hogy feleségével érkezett, eme kisvárosba, hogy egy házat adjon el Angliában, egy gazdag földbirtokosnak, ki elragadta, asszonyát, és meggyilkolta, az általunk is jól ismert módon, nyakából vért szívott, míg az asszony teste csont száraz lett. Egyből felkeltette, érdeklődésemet.
A kárpátok tetején, egy hatalmas kastélyban, hol a sátán, lakik ágyasaival, perverz gyönyöreik közepette, naponta, több falusit gyilkolnak, meg. A vérükben fürdenek, és isszák azt. Nappal a pincében elbújva alszanak, mert a fényben nem tudnak létezni. Grófnak nevezi magát, és szolgálói a helybéli cigányok minden parancsát lesik uruknak, és védelmezik álmát!
Esküszöm, addig nem halok meg, míg el nem pusztítom őket, isten engem úgy segéljen. – mondta, az idegen. Feje oldalra dőlt, mély álomba szenderült a részegségtől.
Hajnalodott már, mikor Ákossal nyugovóra tértem.

Folytatjuk…

Szerző: Frances Horror


%d blogger ezt kedveli: