Posts Tagged ‘Zene történelem’

A Rock ‘N’ Roll aranykora 14. rész. Rock and roll szódával… 1957-1962. 6. rész.

2010/03/19

Szörf zene (Surf music)
A szörf zene nagyon amerikai jelenség. Hódított a keleti parton az Atlanti-óceán, a nyugati parton a Csendes-óceán mentén és természetesen Ausztráliában, Óceániában; Európában kisebb hullámokat vetett: főleg Angliában és Dél-Spanyolországban. Az biztos, hogy 1962-ben a legnagyobb amerikai popslágereket, a Brill Palotában írták, a pop New York-i főhadiszállásán. És 1963-ban az amerikai lemezek majd 50%-át Nashville-ben készítették, a country fellegvárában. De egy éven belül a Beach Boys Surfin’-je (megjelent 1961 decemberében) és Jan and Dean (Jan Berry és Dean Torrence), a surf aranyifjai Surf City-je (1963) a szörfzenét (és Kaliforniát) abszolút meghatározóvá tették az amerikai zenei piacon.

Beach Boys Kokomo

A surf music egy ártatlan ötlet volt csupán, de néha a legvalószínűtlenebb dolgokból lesznek a szikrák, amik lángba borítják a popzene világát.
A surf music általában közepes vagy gyorsabb tempójú egyszerű tánc zene, a hangzást legtöbbször az elektromos gitárok határozzák meg, és szinte mindig a legegyszerűbb 4/4-es ritmusra épülnek. A tipikus felállása a szörf zenekaroknak: szólógitár, ritmusgitár, basszusgitár, dob. Előzsör legáltalánosabban a szörf zenekarok alkalmaztak elektromos basszusgitárt. Kiegészülhetett a hagszerpark szaxofonnal, trombitával, elektromos orgonával, extra ritmusszekcióval.
A surf-music párhuzamosan fejlődött a rock and rollal. A szörf-bandák rock’n’rollt játszottak, és ezt újfajta egzotikus finomsággal és lendülettel, erővel tették. Összehozták a rock’n’rollt a popzenével, és egy olyan új műfajt csináltak, ahol az erős ritmikus elemek ugyanolyan erős melodikus elemekkel társultak A Beach Boys ugyan alapvetően egy vokális popegyüttes volt, de bátran állíthatjuk, hogy olyan zenét játszott, amit igazán Chuck Berry lendületes rock and rollja inspirált. Az indianai tisztán vokális Four Freshmen (az 1950-es évek legnagyobb hatású vokálegyüttese) harmóniáit dallották Chuck Berry ritmusaira, zenéjükben a többszólamú vokál és a hangszeres rész egyenrangú volt. Az olyan dalok, mint a garage és surf rock elemeket vegyítő Trashmen lázas és őrült Surfin’ Bird-je (1963) szokatlanok és újszerűek voltak, csakúgy mint az olyan albumok, mint Jan Berry filmzenéje, a Ride The Wild Surf (1964). Az instrumentális surfzenekarok még futurisztikusabbak voltak, olyat játszottak, ami az addigi popzenéhez egyáltalán nem kapcsolódott, ahogy ezt a Surfaris Wipe Out-ja Ron Wilson energikus dobszólójával (1963, Merrell Fankhauser) és a Chantays instrumentális, két-gitáros fantáziája (elektronikus-billenytűs aláfestéssel), a Pipeline (1963) feledhetetlenné tette. Végül de nem utolsósorban, a szörfzene feltette Kaliforniát a rockzene térképére, és ennek a ténynek messzemenő, a mai napig kiható következményei lettek.

VÉGE

Szerző: Frances Horror

Interjú az És Én Mit Szóljak?! (EEMSZ) együttes front emberével 1. rész

2010/01/19

Teljes Név: Terényi Róbert

Becenév: Robi, robikatudinni

Lakóhely (kerület is): Budapest 3. kerület Békásmegyer

Horoszkóp: Szűz, de ezt ne vegyétek abba az értelembe xD

Általános iskola: Pais Dezső utcai Általános Iskola

Kedvenc Állat: kutya, cápa

Kedvenc zenekar (ok): Anti Flag, Sum 41, Good Charlotte, Sex Pistols, Nikson, Semmi Komoly, Kötelező Közhelyek

Kedvenc étel: pizza

Hobbi: gördeszka, zene

Robi

Frances Horror: Köszönöm, hogy megtiszteltél és elfogadtad a felkérést ezen online interjú elkészítéséhez. Régóta játszadozom a gondolattal, hogy megkereslek titeket, mivel voltam már koncerteteken, és mondhatom, le a kalappal előttetek. Igazán szórakoztató műsort hoztatok össze. No de ne szaladjunk ennyire előre. Mesélnél a zenekar alapításról, és a kezdetekről?

Robi: Mi köszönjük a lehetőséget. 2006 decemberében alakult a zenekar, amikor is az akkori dobossal punk zenekart akartunk csinálni. Próbálgattunk feldolgozásokat majd mikor beszállt az akkori bass gitáros Kacsa és új dobos jött Foxie személyében elkezdtük írni a saját nótáinkat. Aztán végül beszállt Hugo is a gitárosunk és így 4 tagú zenekar lettünk. Október elején Kacsa és Foxie kiszálltak és a basszusgitár posztra Chester jött és a dobos posztra Mardel. Ez a mostani felállás a végleges és az eddigi legstabilabb.

Frances Horror: Korán érő kisgyerek voltam. Sosem felejtem el, 10 éves koromban, mikor szüleimmel Svédországba nyaraltunk, akkor és ott láttam először Punk-nak öltözött fiatalt. Persze klasszikus értelemben kell venni, hatalmas kakastaréj, hipozott farmer és láncok mindenfelé. Ez akkor roppantul megbotránkoztatott mindenkit, de ha belegondolunk manapság már mindennapos dolog lett, sőt a fiatalok egyre extrémebb formákat hoznak ki magukból. Persze annak idején nekem, aki ép csak felcseperedett, de már a lázadás meg volt, mikor hazaérkeztünk azonnal végig öntöttem a farmeromon egy fél liter hipot, és így léptem az utcára. Gondolhatod, a Magyar polgárok, hogy meg voltak botránkozva, de én remekül éreztem magam, akkor még egyedi stílusomban.  Az ős Punk-ból mára már nem sok minden maradt, viszont a zenei stílus igen. Ti is ezt a műfajt erősítitek. Mesélnél arról, hogy számodra mit jelent a Punk, és a hozzá kapcsolódó zene?

Robi: Számomra/számunkra a punk az önkifejezést jelenti. Ezt lehet több féle értelembe venni. Röviden annyi hogy mi akkor is a saját utunkat jártuk, járjuk és fogjuk is járni, amikor ez valakinek nem tetszik és közbe akarna lépni. A punk azért egy jó dolog, mert több féle formája van. Punk nem csak az lehet, akinek a taraja van.

Holnap 23 órakor folytatjuk…

Szerző: Frances Horror

A Rock ‘N’ Roll aranykora 13. rész. Rock and roll szódával… 1957-1962. 5. rész.

2010/01/05

Hangszeres rock 1958-1960
Az instrumentális rock lassan felhagyott a rhythm’n’blues szaxofon-domináns hangzásával. Erre a legjobb illusztráció a Johnny and the Hurricanes (John Pocisk zenekara) által előadott Red River Rock (1959), ami egy country sztenderden alapult, a Red River Valley-n; és Chuck Rio Champs nevű együttesének Tequila (1958) című örökbecsű darabja, amikben a hangsúly a fúvósokról áthelyeződött a gitár vezető szerepére. Duane Eddy (1938- ) a gitár-domináns hangszeres rock and roll első igazi nagymenője: Cannonball (1958), Ramrod (1958) és Forty Miles Of Bad Road (1959). Egy trend kezdődött ezekkel a zenékkel, sok-sok hangulatos, jellegzetes atmoszférájú muzsika követte őket: a Sleep Walk (1959), írták-előadták a New York-i Santo & Johnny (Santo Farina gitár és Johnny Farina dob), a Walk Don’t Run (1960), szerző: Johnny Smith; előadó: a seattle-i Ventures, ahol a fő hangszer a tremolo hangzású gitár és Angliában az Apache (1960), szerző: Jerry Lordan, előadó a Shadows Hank Marvin (ex Vipers) jellegzetesen torzított gitárja vezetésével. Sőt néha a dob lépett elő vezető hangszerré, mint például a Teen Beat-ben Sandy Nelsontól (1959) és a Bongo Rock-ban Preston Eppstől (1959).

Duane Eddy (1938-) a világ egyik leghíresebb rock and roll gitárosa öt éves korában kezdett pengetni a cowboy hős Gene Autrey hatására. Nagy találmánya a twangy hangzás, amit úgy ért el hogy mélyebbre hangolta gitárját és visszhangosítót használt. Erőteljes, egyszerű dallamait a visszhangosított tremoló gitárral igen hatásosan adta elő. 1959 januárjában jelent meg bemutatkozó albuma, a Have Twangy Guitar Will Travel, egyből az 5. lett az album listán 82 héten keresztül ott is maradt

Duane Eddy

Az újabb rock-hullám előjelei
Az évtized fordulóján számos esemény előre éreztette: valami történni fog. 1959-ben két kaliforniai tizenéves, Frank Zappa és Donald Van Vliet lemezt készítettek.
1961-ben Bob Dylan megérkezik a New York-i Greenwich Village-be.
1960-ban Larry Parnes, Nagy-Britannia leghíresebb impresszáriója show-t szervezett Liverpoolban a Silver Beetles számára, a következő évben Bill Harry megalapította a “Mersey Beat” magazint szintén Liverpoolban, 1961-ben a Shirelles Will You Love Me Tomorrow-ja (King & Goffin) azokat a többszólamú vokális harmóniákat alkalmazta, amik később a Beatlest gazdaggá és híressé tették.

Joe Meek (1929-1967) brit producer és szerző űroperájában, az I Hear a New World-ben (1960) a lemezstúdiót már mint hangszert használta. Egy új műfaj született zenekari hangzás sokszor elketronikus extravaganciákkal fűszerezve – ami Attilio Mineo (1918- ) amerikai, szerző Man in Space with Sounds (1962) című űrkorszaki rock musicelében csúcsososott ki, amit az 1962-es Seattle World’s Fair-re készített.

1961-ben Dick Dale (Richard Anthony Monsour , szül.: 1937), “The King of the Surf Guitar” először használta a “surfing” kifejezést a Let’s Go Trippin (1961) instrumentális rock’n’rolljára.
1961-ben Alexis Korner brit trad blues-zenész megalapította a legendás Blues Incorporated-et, ami olyan fiatal muzsikusok forgószínpadává vált mint Charlie Watts, John Surman, John McLaughlin, Mick Jagger, Brian Jones, Keith Richards, Eric Burdon, Jack Bruce, Ginger Baker. Hasonló combók jöttek létre Cyril Davies blues harmonikás, Graham Bond innovátor orgonista, Long John Baldry blues énekes és John Mayall multiinstrumentalista blueszenész vezetésével Angliában.
Az is 1962-ben történt, hogy egy seattle-i gitáros, bizonyos Jimi Hendrix session-zenészként kezdett dolgozni.

Jimi Hendrix


1962-ben Robert Wyatt és társai megalapították a Wilde Flowerst ezzel kezdetét vette a Canterbury iskolának nevezett progresszív irányzat, a Soft Machine és a Caravan előzményeként.

A Tornado instrumentális Telstar (1962; szerző: Meek) zenéje Roger Lavern orgonájával az első brit lemez lett, ami vezető helyre került az amerikai slágerlistákon.

A Los Angeles-i producer, Phil Spector nevéhez fűzödik a monumentális “wall of sound” stúdióhangzás kialakítása, amit a kezdeti korszakból a legjobban a Crystals A Rebel (1962, Gene Pitney szerzeménye Darlene Love Wright énekével) című dala példáz, de ide sorolható a Da Doo Ron Ron (1963, Barry & Greenwich) és a Christmas Darlene Love előadásában (1963, Barry & Greenwich), és Spector talán legzajosabb produkciója, a Ronettes lányzenekar Be My Baby (1963, Barry & Greenwich) című száma, a Righteous Brothers You Lost That Lovin Feeling-je (1964, Mann & Weil), ami a korszak pátoszcsúcsát képviseli; a Shangri-Las Leader of the Pack-je (1964, Barry & Greenwich), a kor egyik legartikuláltabb története; és az Ike and Tina Turner River Deep Mountain High című sikere (1966, Barry & Greenwich). Spector a teenager-érzések Wagnere ahogy emlegették (és a pokoli lármában, zajban elveszve, a sorok között elrejtve a tizenévesek felfokozott szenvedélyeinek is Mephistója).

Folytatjuk…

Szerző: Frances Horror

A Rock ‘N’ Roll aranykora 12. rész. Rock and roll szódával… 1957-1962. 4. rész.

2009/12/19

Variációk egy témára
A rock&roll szellemének könnyedebb gondolatai tovább éltek az olyan táncközpontú zenékben is mint a Danny & The Juniors At The Hop (1957) és Rock And Roll Is Here To Stay (1958); Freddie “Cannon” Picariello Tallahassie Lassie (1959) és Palisades Park (1962) című számai. Tommy Roe (Thomas David Roe;1942-) Buddy Holly hagyományait vitte tovább a Sheila (1960), a Sweet Pea (1966) és a Dizzy (1969) rágógumizene-szerű refrénjeiben és összamerikai jólfésült imidzsével.

Voltak rnb énekesek, mint pédául az olasz-amerikai Dion Francis DiMucci (1939-) Runaround Sue (1961), és Johnny Rivers (1942-; John Henry Ramistella) Poor Side Of Town (1966), akik egy újfajta  szívdöglesztő stílusban művelték a rockéneklést. Közülük különösen Del Shannon (1934-1990; Charles Weedon Westover) lett népszerű. A Runaway (1961) közismert zakatolásában az elektronikus hangzás korai alkalmazója a musitronnal (a szintetizátor egy korai változata), a Stranger In Town (1965) című száma tiszta klausztrofóbia és egy veszélyes világ elől való menekülés a témája. Ray A. Peterson (1939-2005) és az ő négy és fél oktávos hangterjedelme Jeff Barry haláli dalában, a Tell Laura I Love Her-ben (1960); és Lou Christie fejhangú siratója a Two Faces Have I–ban (1963) a Lightnin Strikes-ban (1966) szintén ehhez a gátlástalanul érzelmes irányzathoz tartoznak.

Del Shannon


Roy Orbison (1936-1988; Roy Kelton Orbison), jellegzetes sötét napszemüvegével a zenei melodrámák specialistája, az Only The Lonely (1960), a Crying (1961) és a listavezető Oh Pretty Woman (1964) jellegzetes (egyeseknek rémítő) énekhangja, az utóbbiban a rocktörténet egyik leghíresebb basszusfutamával. Képes volt falszettből baritonba, onnan tenorba váltani ugyanazon a dalon belül – eljuttatva hallgatót a végső kínig (vagy rajongóit orgazmusig). Elvis egyszer azt mondta róla, hogy a legjobb énekhang, amit valaha hallott. 1963-ban Európában egy The Beatles nevű bandával turnézott.

A késő 1950-es évek az új hangok, a rövidéletű táncőrületek, az énekegyüttesek, az instrumentális rockzenekarok, az exotica virágzásának és a soul zene megjelenésének évei. Mindezek a jelenségek hozzátettek valamicskét a rock majdani újjászületéséhez, ámbár ugyanakkor részt vettek Chuck Berry kreatív zenei újításainak eltemetésében is de nem egyszer s mindenkorra
Az “újítók” néha különösen találékonyak voltak, Egy pálda: a The Tokens (Neil Sedaka) The Lion Sleeps Tonight-ja [1961; producerek: Hugo (Peretti) & Luigi (Creatore)] a Pete Seeger énekelte Wimowehen (1961) alapult, ami történetesen Solomon Linda dél-afrikai slágerére a Mbube-re (1939) építkezett, operát imitáló szopránt, nápolyi kórust, jódlit és protoelektronikát alkalmazva.

The Beatles

Táncőrületek
Bobby Freeman (1940-), afro-amerikai soul énekes Do You Wanna Dance-e (1958) összefoglalja a fiatalság életérzését a rock&roll kilúgozását közvetlen követő időszakban. Később Del Shannon, a Beach Boys és a Ramones is feldolgozta. A leghíresebb táncőrület, a twist, a New York mahnattani Peppermint Lounge nightclub körül összpontosult. Még mindig ez a tánczene állt legközelebb a rocknrollhoz a sötét kor zenés-táncos jelenségei közül. A tánc maga nem volt túlszabályozott és merev, és szinte nyíltan erotikus elemeket tartalmazott. A Midnighters frontembere, Hank Ballard találta ki – The Twist (1958). Chubby Checker (1941-; Ernest Evans) dolgozta fel és juttatta a listák élére, majd a Lets’s Twist Again-nel (1961), a Limbo Rock-kal (1962) és még egy jó csomó hasonló számmal turbózta tovább. A twist ivadékai: Joey Dee (Dinicola) and the Starlites Peppermint Twist (1961; a Peppermint Lounge házizenekara volt), Bobby Lewis Tossin And Turnin (1961), King Curtis Ousley Soul Twist (1962), Dee Dee Sharp Mashed Potato Time (1962) és az Isley Brothers Twist And Shout (1962). A twist fénye gyorsan elhalványult, amint a Beatlemania elérte az USA-t; jelentősége mindennek ellenére, hogy ismét elmosta a határokat a fehér és a fekete zene között. (Freeman és Ballard is afroamerikaiak).
A Virginia producere, a szicíliai-amerikai Frank Guida slágereit, nevezetesen Gary U.S. Bonds Dear Lady Twist (1962) és Jimmy Soul If You Wanna Be Happy (1963; Hubert “Roaring Lion” Charles Marry An Ugly Woman (1934) című dalának feldolgozása), twistként dobták piacra, de tulajdonképpen mindkettő calipso. De mivel csikktaposós twist elég szabados mozgásforma volt, sok mindenre rá lehetett húzni.
Philadelphia kimeríthetetlen forrásvidéke volt mindenféle új táncnak, amiket főleg Kal Mann dalszerző és Dave Appel producer, dalszerző, hangszerelő eszeltek ki, mint például a watusi a The Wah Watusi (1961) című számmal, amit elsőként a Vibrations Los Angeles-i énekegyüttes vett lemezre.

Roy Orbison: Pretty Women

Diszkóklubok
A csak gépzenét játszó klubok a háborús évek Franciaországában alakultak ki. Amikor a német csapatok megszállták Párizst, a párizsi tánctermek (dance hall), amik a német megszállók szemében eleve gyanúsak, a zsidó és fekete zene melegágyai voltak. A nehezedő körülmények között az éjszakai zenés klubok lemezről kezdtek zenét szolgáltatni közönségüknek. A “La Discotheque” 1941-ben nyitott és jazz zenét játszott, ami tiltva volt a tánctermekben: amíg muzsikusokat nem alkalmazhattak, csak hanglemezről szólt a zene. A háború után a módszer mindenfelé terjedt: végül is jóval olcsóbb megoldás volt mint élőzenét játszatni, és a táncolóknak is szórakoztatóbb volt többféle stílust hallani különböző zenészek előadásában, mint végig ugyanazt az együttest, ugyanazt a hangzást. 1947-ben Paul Pacine megnyitotta a “Whiskey a Go-Go”klubot Párizsban. Az 1950-es években Nyugat-Euróbában hosszában-széltében a “dolce vita tombolt” és a diszkotékák vitték ebben a prímet. Az 1960-as évekre az ötlet az USA-ba is átszivárgott: az első New York-i disco a “Peppermint Lounge”, 1961-ben nyitott, az első kaliforniai disco a “Whiskey-A-Go-Go” 1951-ben a Sunset Blvd-on Hollywoodban. Ezekben a diszkókban a fő attrakció az élő zene maradt, de a lemezközpontú zenei szcéna szárbaszökkenésének magvai el lettek vetve.)

Folytatjuk…

Szerző: Frances Horror

A Rock ‘N’ Roll aranykora 11. rész. Rock and roll szódával… 1957-1962. 3. rész.

2009/12/13

Sláger a gyárból

A zene ebben a korszakban megint elszemélytelenedni látszott. Nem önkifejezés volt immár, hanem slágergyárosok hol jobb, hol rosszabb minőségű terméke. 1958-ban Don Kirshner megnyitotta irodáját (Aldon Music publishing company) a dalszerzők és producerek számára a New York-i Brill Palotában, ami aztán a legnagyobb szerzői jogok fölött rendelkező hatalommá nőtte ki magát a popszakmában. A The Brill Building Sound a popzene jelentős rétegének megszólalásában meghatározó jelentőségű volt a korszakban. Ez az esemény szimbolizálta a pop visszatértét a régi rendhez a slágerénekes megtámogatva egy jó kis összeválogatott profi session-zenekarral. Nincs szó már valódi önkifejezésről, és nemigen beszélhetünk művészi önállóságról sem. Leagábbis az előadók részéről biztos nem.

Ben E. King

A dalszerzők Kirshner alkalmazottai voltak (Gerry Goffin, Carole King, Barry Mann, Cynthia Weil, Neil Sedaka, Neil Diamond) és és többé kevésbé önálló konkurrenseik (Jerry Leiber és Mike Stoller , Jeff Barry és Ellie Greenwich, Bert Berns és Jerry Ragovoy, Kerome “Doc” Pomus és Mort Shuman) olyan kaliberű zeneiparos figurák voltak, amilyet ezidáig nem látott a popzene világa. Jónéhányan bekerültek közülük a Songwriters Hall of Fame halhatatlanjai közé, és számuk szerzeményüket dolgozták, dolgozzák fel a mai napig a legkülönfélébb irányzatokhoz tartozó előadók. A rock&roll aláhúzottan csak zenei befolyása még ezeknek a konzervatív slágerszerzőknek az esetében is evidens, felismerték a fizetőképes piac igényeit. Szövegeik középpontjában a teenager-élet és -érzésvilág állt. King (szöveg: Goffin) a Will You Love Me Tomorrow (1960) a Shirelles-nek, a Take Good Care Of My Baby (1961) és a Run To Him (1961) Booby Veenek, az Up On The Roof (1962) a Driftersnek, az A Natural Woman (1967) Aretha Franklinnak, egy táncújdonsághoz alkalmazott The Loco-Motion (1962) Little Eva Boydnak. Goffin ugyanígy a Do You Know Where Are You Going To (1975) Diana Ross számára. Mann & Weil az On Broadway (1963) a Driftersnek, a You ve Lost That Lovin Feeling (1964) a Righteous Brothers számára, a We`ve Gotta Get Out Of This Place (1965) az Animals-nek, a Kicks (1966) Paul Revere-nek. Barry & Greenwich – a Then He Kissed Me és a Da Doo Ron Ron (1963) a Crystals, a Do Wah Diddy Diddy a Manfred Mann számára, a Hanky Panky (1966) Tommy Jamesnek, a Sugar Sugar (1969) az Archies-nak, a River Deep Mountain High (1966) Ike and Tina Turnernek (és később hányan feldolgozták!) Gene Pitney – a Hello Mary Lou (1961) Rick Nelsonnak és a He’s A Rebel (1962) a Crystalsnak. Bert Berns – Twist And Shout (1962) az Isley Brothers-nek (alapja a La Bamba), a Cry To Me (1961) és az Everybody Needs Somebody To Love (1964) a későbbi nagy soul előadó, Solomon Burke részére, a Hang On Sloopy (1964) a Vibrations később a McCoys száma. Jerry Ragovoy/Ragavoy – Time Is On My Side (1964) Irma Thomas, valamint az Ain’t Nobody Home (1966) és a Get It While You Can (1967) Howard Tate számára. Berns és Ragovoy – Cry Baby (1963) Garnet Mimms, és a Piece Of My Heart (1967) Emma Franklin ezeket később Janis Joplin vadította el. Pomus & Shuman – A Teenager In Love (1959) Dionnak, az a Man (1959) Fabiannak, a Viva Las Vegas Elvis Presleynek, a This Magic Moment (1960) és a Save The Last Dance For Me (1960) a Driftersnek. Leiber & Stoller – Hard Times (1951) Charles Brownnak, Hound Dog (1952) Mama Thorntonnak aztán Presleynek, Jailhouse Rock (1957) szintén Elvisnek, Kansas City (1952) Willie Littlefieldnek később Wilbert Harrisonnak, Lucky Lips (1953) Ruth Brownnak, Love Potion Number Nine (1959) a Cloversnek, There Goes My Baby (1959) a Driftersnek, Stand By Me (1961) Ben E. Kingnek (ahogy ezt később többek között John Lennon is megénekelte), a Searchin’ (1957), a Yakety Yak (1958) és a Charlie Brown (1959) a Coastersnek. Azért micsoda slágerek voltak ezek!!! És nem mellékesen a rock konszolidácójának többségükben ma is hallgatható, kellemes termékei.

Mégis, ezeknek a slágerszerző társulásoknak a sikere legfőképp az igazi rock ‘n roll hanyatlását, szerencsére nem végleges vereségét jelentette (a zenének is, az érzésnek is, a kultúrának is).

Progresszió a felszín alatt

Fred Lincoln

Ugyanakkor, mint minden, a rock ‘n roll válságos évei is csíráztatták magukban az eljövendő kulturális-zenei forradalmi fejlődés magvait. Ennek technikai vonatkozású példája a fuzz-tone gitárhangzás, ami először 1957-ben Fred Lincoln “Link” Wray Jr (1929-2005) instrumentális Rumble című frenetikus felvételén hallható (nem is beszélve a “power chord” teljes koncepciójáról, ami majdan a hard rockban, a heavy metal és punk rock gitározásban teljesedik ki). A Link Wray and his Ray Men forradalmian megújította az instrumentális rockzenét, hatása nem is annyira Amerikában, sokkal inkább majd Angliában érhető tetten a brit gitárzenekarok munkáiban. Link Wray emblematikus gitárjátéka többek között olyan filmekben bukkan fel mint a Desperado, a Pupl Fiction, a 12 majom vagy a Rózsaszín flamingók
1958-ban a multiinstrumentalista Eddie Cochran (a korszak és a generáció egyik legtehettségesebbike) korát messze megelőzve a Summertime Blues és a Everybody felvételekor az összes hangszert és szólamot egymaga játszotta fel, és új progresszív színt kevert a rockabillyhez.
Ezek a teljesítmények a későbbiekre igen nagy hatást gyakoroltak. A korabeli zeneipar és az éppen sweet-pink cukormázzal nyakonöntött, édes-rózsaszín zenékkel kábított ifjú tömegfogyaszók azonban nem figyeltek fel rájuk természetesen.

Folytatjuk…

Szerző: Frances Horror


%d blogger ezt kedveli: