A Rock ‘N’ Roll aranykora 5. rész. Elvis Presley a “Király” 3. rész.

Bruce Springsteen Elvis halálakor: „Van egy csomó kemény srác. Vannak trónkövetelők. Vannak küzdők. De király csak egy van.”

Hang
Hangkarakterisztika: Elvis Presley bariton különleges hangterjedelemmmel (ún. regisztern) – és az érzelemkifejező hangszínek nagyon széles skálájával. Hangterjedelme két és egyharmad oktáv, a bariton alsó G-től a tenor magas B-ig, a falszettben ez még legalább a Deszig felmegy. A szakírók szerint Presley legjobb oktávja középen volt. Baromi jól hozta a fekete rhytm-and-blues és gospel énekesek rekedtes, eksztatikus, sikoltó, kiabáló, panaszosan jajgató, lezser hangját. De őt nem korlátozta egyetlen stílus és énekmód. A balladákban és country dalokban úgy énekelte ki a magas G-ket, Aszokat hogy azt egy opera-bariton is megirigyelhette volna.
Figyelemre méltó tehetséget mutatott a legkülönbözőbb stílusok, előadásmódok beolvasztásában, elsajátításában és természetesen előadásában. Hangja mélyben eléggé gyenge, ingatag és mindig megjósolhatatlan, de fönt a magasban gyakran briliáns, fel egészen az Eszig, E-ig, F-ig.
Presley igazi terepe az éneklés, a hang, bár saját jogán volt hatásos és sikeres benne, magában nem lett volna elég, legalább annyira fontos az előadásmód, amit nehéz zeneileg leírni. Mi tette különlegessé hagját? Ez a súlyponti kérdés. Gregory Sandows (zeneprof a Columbia Egyetemen) véleménye szerint az, hogy Presley egyszerre volt basszus, bariton és tenor a legszokatlanabb módon, ahogyan senki más, sem a klasszikus, sem a pop-énekesek közül.
Elvis hagyatéka
A Rolling Stone Magazin (az egyik legfontosabb popkultutális lap) szerint „Elvis volt, aki a rock’n’rollt a pop nemzetközi nylevévé tette.” Az amerikai zene 20. századi óriása és hérosza, aki egyes-egyedül képes volt megváltoztatni a zene és a kultúra folymatait az 1950-es évek közepén. Felvételei, tánc-mozgása, életfelfogása és öltözködése a rock’n’roll lényege és megtestesülése volt; lefektette minden más rocksztár működésének kereskedelmi alapjait, még azokét is, akik megelőzték, predatálták Presley első sikereit. Az olyan afro-amerikai előadókét mint Little Richard, Fats Domino és Chuck Berry, akik csak azután lettek elfogadottak a széles közönség által, miután Presley kitaposta a fehér amkerikai tizenévesek füle, szíve és pénztárcái felé vezető ösvényt. Jerry Lee Lewis, az Everly Brothers, Buddy Holly, Johnny Cash, Roy Orbison és mások, sztárok azonnyomban jöttek, amint Elvis megnyitotta akaput. Ahogy John Lennon később látta: „Elvis előtt nem volt semmi.”
A 2. világháború utáni gazdasági boom idején, sok szülő jóval több zsebpénzt tudott gyerekeinek adni. Átrendeződött a vásárlóerő az amerikai tinik változó vásárlási szokásainak megfelelően. Az 1940-es években az amerikai középosztály idolja Frank Sinatra – lemezeinek fő vásárlói 18 és 22 éves koruk között voltak, de Presley még fitalabbakat bírt lemezvásárlásra. Presley brillantinos kacsafrizurája, vonzódása a fekete nadrágokhoz és a laza, bő, kigombolt nyakú ingekhez a tizenéves fiúk öltözködésében új korszakot indított el. A tinédzsrek hordozható tranzisztoros rádiókat vettek és nyomatták a rock’n’rollt úton-útfélen (felpörgetve ezzel egy új iparágat 100 ezer egységnyi eladással 1955-ben és 5 millióval 1958 végére). A tinik egyre függetlenebbekké váltak és Presley vált a világképük középpontjává – a szülők legnagyobb elképedésére.
Presley hatása az amerikai ifjúsági piacra annyira figyelemreméltó volt, hogy a Wall Street Journal címlapjára került már 1956. december 31-én (a szilveszteri dátum azért nem véletlen, de mégiscsak a világ vezető gazdasági szaklapjáról van szó!). Louis M. Kohlmeier gazdasági szakíró szavaival: „Ma Elvis Az Üzlet.”, amikor Elvis lemez- és merchandise eladásairól tudósított. Fél évszázaddal később Ian Brailsford történész (University of Auckland, New Zealand) „Elvis Presley fenomenális sikere 1956-ban sok pénzügyes kétkedőt győzött meg arról, hogy hatalmas lehetőségek vannak az ifjúsági piacban.” 1957-re Presley vitathatalanul a leghíresebb szórakoztatóvá, sztárrá vált a nyugati világban. Miután az úttörő zenekarvezető, Bill Haley lerakta az alapokat Nyugat-Európában a rock’n’roll iránti érdeklődésnek, Presley lemezei és imázsa együttes hatásával széleskörű ízlésbeli változást idézett elő. Más énekesek más országokban Presley ihlette lemezeket kezdtek készíteni, míg a Presley lemezek elképesztő mennyiségben fogytak világszerte még a Vasfüggöny (fiatalabbaknak: a kapitalista nyugati világot és a szocialista rendszer országait elválasztó jelképes, ám nagyon is valódi elzárkózást biztosító, sokszor átjárhatatlan spanyolfal) mögött is.
1958-ra tűnt fel az Egyesült Királyságban Cliff Richard , az ún. brit Elvis, ahogy Franciaországban Johny Hallyday vált francia nyelven éneklő rock and roll idollá, akit hamarosan követtek mások, mint Claude François . Olaszországban Adriano Celentano és Bobby Solo lemezein érződött igencsak a korai Elvis dalok hatása. Később, amikor Presley első filmjeit játszani kezdék a mozik világszerte, a Presley modorában, stílusával éneklő színpadi előadók és énekesek szaporodtak gombamód mindenfelé, Latin-Amerikától Ázsiáig, a Közel-Kelten és még Afrika néhány városiasabban fejlődő részén is. Presley megjelenése a tévés, rádiós műsorokban és lemezeladásai nyomán Európában megnőtt az érdeklődés más amerikai rock előadók iránt is.
Végig, Presley pályafutásának egész ideje alatt, énekstílusát, manírjait, megjelenését sokan utánozták. Csak halála után nőtt utánzása köré egy egész iparág. A legkülönbözőbb kulturális és életmódbeli hátterű emberek váltak profi Elvis imitátorokká és Elvis dalai a karaoke világában töretlenül népszerűek a mai napig, főleg a korai vad Elvis és az 1970-es évek édeskés sztárja.

Elvis a Bélyegen

Utókor
Saját filmjein túl Presley alakja, figurája, élete több mint 70 filmnek szolgáltatott témát, tárgyat, amik címükben is viselték a nevét.
1986-ban beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame , 1998-ban a Country Music HOF , 2001-ben a Gospel Music HOF tagjainak sorába.
1993-ban Presley képe amerikai állami postabélyegre került, és az Amerikai Posta Szolgálat 2006-os jelentése szerint még ma is a legnépszerűbb bélyeg az Államokban.

A Gracelandet 2006-ban Nemzeti Történeti Emlékhellyé nyilvánították.
A BBC Rádió által összeállított listán a 20. század legnagyobb angol nyelven előadó énekesekről Presley a 2. helyen áll. A legtöbb szavazatot Frank Sinatra kapta, az első 10-ben szerepel Nat King Cole és Ella Fitzgerald.
A Rolling Stone Magazin 2004. évi listáján (Minden idők 100 legnagyobb művésze) a 3. pozíció jutott Presleynek. (1. The Beatles, 2. Bob Dylan) Rolling Stone
2005. júliusában a Discovery Channel és az America Online a Legnagyobb amerikai címért folyó szavazásán Presley Oprah Winfrey-t előzve meg a 8. helyen végzett – mint a Legnagyobb szórakoztató az amerikai történelemben.
A Variety 2005 októberében a 20. század top 100 szórakoztatóművészeti ikonjai között az első 10 közé sorolta Presleyt – a Beatles, Marilyn Monroe, Lucille Ball, Marlon Brando, Humphrey Bogart, Louis Armstrong, Charlie Chaplin, James Dean és Mickey Mouse társaságában.
2006 novemberében az Atlantic Magazine 10 neves történészt kérdezett meg, ki tartozik a 100 legbefolyásosabb amerikai közé. Végül Presley a 66.-ként futott be, a 79. helyezett Louis Armstronggal 2 zenészt tartalmazott a lista.

KözelMúlt
Az Elvis felvételek iránti érdeklődés felélénkült a 2002. évi Football VB idején, amikor a Nike egy Junkie XL (JLX, Tom Holkenborg, holland-amerikai DJ) Elvis remixet (A Little Less Conversation ) használt reklámzenéül klipsorozatához, amiben futball-világsztárok jelentek meg. Az Elvis Vs JLX remix több mint 20 országban lett numberone, köztük Nagy-Britanniában és Ausztráliában.

Körülbelül ugyanebben az időben került a piacra a Presley angol és amerikai listavezető dalait tartalmazó válogatás, az Elv1s: 30. Természetes hogy ez a cd is listavezető lett ugyanazokon a listákon 50 évvel Presley első sikerei és 25 évvel halála után.
A That’s All Right megjelenésének 50. évfordulójam újrakiadott lemez újra nagy siker lett világszerte.
Nem sokkal azután, hogy az Elvis minden dolga feletti rendelkezést átvette az Elvis Presley Estate-től (EPE), (amelyik megtartott 15%-nyi részesedést az új cégben, benne Graceland birtoklását), Robert Sillerman CKX társasága kiadott egy DVD-t és CD-t Elvisről Elvisék címmel és a vele járó kétórás sugárzást a Viacom CBS Hálózatán, s ez egyedül termelt vagy 5,5 millió dollárt.
2006 decemberében az EPE kidolgozott egy stratégiát, amivel közelebb kívánja hozni Elvist és muzsikáját az ifjabb nemzedékhez 2007 folyamán. 2009-ben a világhírű Cirque De Soleil artcirkusz előadásában tervez egy Elvis zenéjére építkező show-t létrehozni.

Elvis kézírása

Időnként feléled az elképzelés és hit, hogy Presley nem halt meg 1977-ben. Rengeteg rajongó állhatatosan bizonygatja és követeli, hogy Elvis él és éljen, kifogyhatatlan indokot hozva fel évről évre. Ezt állítólag ezernyi ún. Elvis észlelés, megfigyelés támasztja alá, amit Elvis halála óta jegyeztek fel. Presley 2007-ben 72 éves (lenne). Az elképzelés kritikusai szerint a számos Presley imitátort könnyen téveszthették össze a sztárral és az egész városi legenda (urban legend) csak a rajongók itrracionális vágyának kivetítése, kivetülése, akik nem képesek elfogadni imádottjuk halálának tényét.

A két legfőbb ok, amit felemlegetnek, hogy miért is hamis állítás Presley halála:
– A sírján Presley középső neve hibásan Aaronként van írva. Presley szülei mindent megtettek azért, hogy a dupla ’A’ eltüntessék a hivatalos születési bizonyítványból, miután az ikertestvére, Jesse Garon halva született.

Elvis sírja

– Órákkal Presley halálának bejelentése után egy férfi Presley utazó hasonmása, Jon Burrows nevére egy csakoda jegyet vásárolt Buenos Airesbe.
Az elképzelés, hogy Elvis él, sok zeneszámban, tv-filmben, filmben, computerjátékban, rádiójátékban, irodalmi műben bukkan föl (és persze viccekben, poénokban).
Mindenesetre én búcsúzom

A Rock ‘N’ Roll aranykora 4. rész. Elvis Presley a “Király” 2. rész.

A Királyság Ára.

“Gyermekbetegségek”

1956 tavaszára Presley igen gyorsan összamerikai jelenséggé, ifjúsági bálvánnyá vált. A tizenévesek addig példátlan számban tódultak koncertjeire. Korai koncertjein elég sok botrány történt. Scotty Moore gitáros: “Amikor elkezdte, hogy ‘You ain’t nothin’ but a Hound Dog’ a közönség őrjöngeni kezdett. Mindig úgyanúgy reagáltak Mindig ugyanaz az őrült tobzódás.” Amikor fellépett a Mississippi-Alabama Vásáron 1956-ban, vagy száz nemzeti gárdistának kellett körülvenni a színpadot, hogy megvédje a sztárt a felizgatott/felizgult rajongók tömegeitől.

Néhány kommentátor és újságíró azt sugallta, hogy Presley veszélyt jelent a középosztálybeli fiatal lányok erkölcseire, mert “Presley nem csak egy újfajta zenét képvisel, hanem a végletes szexuális szabadosságot is.” 1956-ban a New York Daily News egy kritikusa írta, hogy a szórakozatató zene “Elvis Presley bohóckodásával, nyögdécselésével és sóhajtozásával” eljutott a legmélyebb pontjára. A római katolikus egyház hetilapjában, az Amerikában megbélyegezte “Óvakodjatok Elvis Presley-től” szalagcímű cikkével.

1956 augusztusában Jacksonville-ben (Florida) a helyi fiatalkorúak bírósága Presley-t barbárnak titulálta és letartóztatással fenyegette, ha a Jacksonville-i Florida Színházban is beveti szokásos erkölcstelen csípőmozgását, és előadás közben szeméremsértően rángatózik. A bíró azzal indokolta a korlátozást, hogy Presley zenéje és előadásmódja aláássa az amerikai ifjúság szilárd erkölcsi alapjait. Bár az előadás úgy zajlott, ahogy elrendelték, Presley keze és ujjai rázogatásával, gesztikulációjával gúnyt űzött a szigorú bíró úrból és korlátozásából. Hasonló próbálkozások több mint egy évig próbálták még elejét venni Presley “bűnös és bűnre csábító mozdulatainak”. Például a sokat emlegetett The Ed Sullivan Show-beli szereplésén, amíg a Peace in the Valley című spirituálét énekelte, kizárólag deréktól felfelé vették fel, és így került képernyőre. Előírták neki, milyen dalt válasszon, vitatták énekstílusát és színpadi mozgását, megjelenését Végig az egész Állomokon helyi politikus nímandok tagadták meg az engedélyt Presley előadásaitól. Ez persze csak fokozta rajongói és az érdeklődők kíváncsiságát és Presley hírnevét, így bárhová elutaztak, hogy láthassák előadásait.

A rádióban a felnőtt műsorok szerkesztői vallásos meggyőződésükre hivatkozva közölték, hogy nem játsszák Elvis zenéjét, mert ez az “ördög zenéje” és leleplezve rasszizmusukat nyíltan hirdették, hogy Presley “nigger zenét” játszik, ami árt a fehérbőrű ifjúság erkölcsinek, ízlésének.

Több lemezét a pünkösdista igehirdetők mint istentől elrugaszkodott bűnös zenét ítélték el, és arra szólították fel gyülekezetüket tartsák távol magukat, otthonaikat, leküket és főleg gyermekeiket a pogány rock and rolltól (különösen ennek a hitehagyott pünkösdista kölyöknek a zenéjétől). Mindazonáltal a Presley-rajongókban rejlő gazdasági potenciál gyorsan evidenssé vált a rádiók számára, amint a rajongók azokra az alternatív rádióállomásokra tekertek, ahol játszották a Presley-lemezeket, és így oda vitték a hirdetési bevételeket. Addig is, amíg a rádiók át nem váltottak, hogy mindenféle zenét játsszanak a televízióval való verseny hatására, a profitérdekelt rádióadók gyorsan megtanulták, hogy a szponzorok, hirdetők jóval több hirdetési időt vásárolnak az új rock’n’roll-adóknál, amik közül néhányan hatalmas szeletet szeltek ki az esti-éjszakai középhullámú rádiópiaci reklámtortából.

Presley gyorsan növekvő sikere eredményeként és a családja biztonságáért való aggódása következtében 1957-ben megvásárolta a később Graceland néven híressé vált néhány hektáros birtokát egy amerikai gyarmati stílusú kastéllyal 103 ezer dollárért. Ez vált állandó rezidenciájává és további zenei pályafutása központjává haláláig. (Apjával, Vernonnal és anyjával, Gladys-szel együtt költöztek be. Gladys 1958-as halála után, Vernon gyorsan megnősült, 1960-ban feleségül vette Dee Stanley-t. Az “ifjú pár” egy darabig itt lakott. Presley jövendőbelije, Priscilla Beaulieu is itt lakott vagy öt évig, mielőtt összeházasodtak 1967. május 1-én Las Vegasban, és a házasságkötést követően is öt évet töltött itt az ijú ara, míg 1972-ben elköltözött Presley-től.)

Katonai szolgálat

1957. december 20-án Presley behívó parancsot kapott, ami kétéves katonai szolgálatra szólította az Egyesült Államok Hadseregébe. Presley aggódott azon, hogy ha két évre eltűnik a közönség szeme elől, az karrierje végét jelentheti. Hal Wallis pruducer és a Paramount addigra már 350 ezer dollárt költött Presley filmje, a King Creole előkészítésére, promóciójára és féltek a munka felfüggesztésének vagy (rosszabb esetben) félbehagyásának következményeitől.

Szerencséjükre a memphisi sorozóbizottság Wallis és Parker Ezredes közbenjárására haladékot adott Presleynek március 20-ig, így befejezhették a film forgatását. 1958. március 24-én Memphisben Presley bevonult a hadseregbe, behajózták Európába a George M. Randall fedélzetén Ray Barracks-hoz, Fiedbergbe, Németországba.

Presley a US 32. hadtest 1. zászlóaljának katonája lett. Nem kapott különleges kiképzést, nem rendelték különleges feladatok végrehajtására (El tudta kerülni a nehéz vagy monoton szolgálatot, sőt még énekelhetett is. A természetének, egyéniségének megfelelő feladatokat kapott hírnevének köszönhetően.) A Colonelnek köszönhetően katonai szolgálata erőteljes médiafigyelem kereszttüzében zajlott, rácáfolva Presley aggodalmaira, hogy a közönség elől való eltűnés helyrehozhatatlan kárt okozna népszerűségében. Bár a biztonság kedvéért még 1958-ban (behívója előtt) az RCA producere Steve Sholes és a Hill and Range kiadó minkatársa, Freddy Bienstock felvettek annyi ütős darabot, amiből mindből sláger lehetett, míg Presley két évig katonáskodott.

Németországi szolgálata ideje alatt kezdődött Presley egész életén át húzódó gyógyszerfüggősége. Egy őrmestere vezette rá az amphetaminok “jótékony” hatásának felhasználására. Akkoriban a katonák közül sokan kipróbálták ezeket a szereket, hogy az igencsak pörgős szolgálaton kívüli európai kalandok mellett, megfelelően el tudják látni katonai feladataikat is.

Amíg Presley karrierje egyre magasabbra hágott, édesanyja egyre kétségbeesettebbnek, depressziósabbnak és magányosabbnak érezte magát. Egyre inkább elhanyagolta külsejét, egészségét, meghízott és mindennapi szinten inni kezdett. Akarta persze fia sikerét, de nem azon az áron, hogy eltávolodjanak egymástól. Az Elvist körülvevő tömeghisztéria megrémítette. Az orvosok májproblémákat diagnosztizáltak nála, állapota folyamatosan romlott. Ebben az időben Presley Texasban állomásozott és sikerült eltávozást kapnia, és két napot anyjával tölthetett. Nem sokkal azután, hogy Presley visszatért a bázisra, édesanyja 1958. augusztus 24-én meghalt. Mikor Elvis értesült róla, hisztérikusan reagált, sírt, zokogott és a szemtanúk visszaemlékezései szerint napokig szinte meg se bírt szólalni mély gyászában.

Presley mindemellett azt is bebizonyította parancsnokainak, hogy megbízható és keményen dolgozó újonc baka is tud lenni. Szolgálati előmenetele mutatja ezt: közlegényből fokozatos előléptetések során1960 januárjára őrmesterré nevezték ki, 45-ös pisztolyhoz és M1 puskához lövészjelvényt kapott és az M2-es karabéllyal mesterlövész lett, végül megkapta a Jó Szolgálátért Érdemérmet is.

1960. márciusában visszatért az Egyesült Államokba, és őrmesterként szerelt le.

Hollywoodi évek

Ha egy mozipruducer hajlandó volt elég sok pénzt fizetni, az “Ezredes” már adta is Elvist szinte bármilyen – akár középszerű – filmhez, aki így aztán 31 – szinte kivétel nélkül sablonos és nem túl színvonalas, egy kaptafára készült – filmnek lett főszereplője. Ezek a filmek ma már szinte csak az Elvis rajongók számára érdekesek és élvezhetők, bár hű lenyomatai a kor közízlésének. Első filmje az 1956 novemberében bemutatott Love Me Tender . A Jailhouse Rockot (1957) és a King Creole–t (1958) tartják legjobb korai filmjeinek.

Parker Ezredes végül magállapodott Hal Wallis producerrel (aki 358 egyéb film között például a filmtörténeti jelentőségű Casablanca pruducere is volt) egy többfilmes, hét éves szerződésben, ami Presley-t “nem-zenés” filmekben való szereplésre is kötelezte az 1960-as évek folyamán. A szerződés tartama alatt Presley bért kapott a szereplésért, plusz részesedett a film profitjából – legtöbbjük kasszasiker lett. Leginkább zenei bázisú történetek voltak, és világosan jelezték az utat, ahogy Presley rock and roll lázadóból az egész család szórakoztatójává, jópofa fickóvá vált. Presleyt minden rendező dícsérte, akivel dolgozott, köztük a magyar származású Michael Curtiz (Kertész Kaminer Manó), aki a King Creole-t és a Casablanca-t is rendezte Mindannyiuk szerint Presley kifogástalanul udvarias fiatalember és rendkívül keményen dolgozó színésznek bizonyult.

Azt mondják, Presley csodálta Marlon Brando, James Dean és Tony Curtis stílusát és a hadseregből való visszatértekor mozicsillagként képzelte el karrierjét.. Ugyan nem volt igazán istenáldotta tehetség a színészszakmában, de kialakított egy csak rá jellemző játékstílust. A kora hatvanas évekbeli popfilmek, mint a Presley musical-ek és az AIP beach-mozijai legfőképp a tizenéves közönség számára készültek, a kritikusok szemében – persze – csak a “rossz ízlés panteonját” alkották.

A hatvanas években, Parker tanácsára és parancsára (mert ő valóban inkább parancsolt, mint kért) Presley visszavonult a koncertektől és a televíziós fellépésektől. Egy kivétel volt, egy jótékonysági koncert, a Pearl Harbor-1961 és egy televízió show az ABC-n Frank Sinatra-val, a címe: Isten hozott itthon, Elvis . Presley elénekelte a Fame and Fortune-t és a Stuck on You-t és Sinatra-val duettben a Witchcraft/Love Me Tender-t. Innentől kezdve csak mozikat csinált. “unalmas filmjeit okolta népszerűsége szürküléséért” – ahogy Priscilla Presley írta az Elvis és én című 1985-ös önéletrajzában: “látta és megvetette sablonosságukat és gyorsan lejáró szavatosságukat”. Sokatmondóan jegyezte meg: “Követelhetett volna jobb, lényegretörőbb forgatókönyveket, de nem tette.” A kritikusok (és az utókor) véleménye szerint a filmek forgatókönyvei sablonosak voltak, és a betétdalok is egyre rosszabbak, gyengébbek bennük. A későbbi filmeken látszott, hogy olyan emberek irányításával készültek, akik soha nem értették meg Elvis vagy a rock and roll lényegét. A Blue Hawaii 14 dalának felvételéhez csak három nap kellett. Julie Parrish a Paradise, Hawaiian Style sztárja (később a Star Trek sorozatban tűnt fel) állította, hogy Presley gyűlölte ezeket a dalokat, és nem bírta ki röhögés nélkül a felvételeket.

Bár a kritikusok levágták ezeket a filmeket felszínességük miatt, a rajongók mit sem törődtek ezzel. Tódultak a mozikba; a mozivászon volt egyetlen esélyük látni bálványukat, hiszen élőben ekkoriban nem lépett föl, különösen nem az Egyesült Államokon kívül. Hawaii filmjei jócskán fellendítették az új tagállam (1959) turizmusát. És nem egy legnépszerűbb dalai közül ezekből a fiilmekből származik. Az 1960-as években Presley 27 filmet csinált, amelyek cirka 130 millió dollárt hoztak, és vagy 100 millió lemezt adott el, amin 150 milliót kaszáltak. Mindezen felül ő volt a korszak egyik legjobban fizetett hollywood-i színésze. Azonban eljött az 1960-as évek vége, a fiatalok már áthangolódtak, kiszálltak az Elvis-buliból, különböző szereket kezdtek szedni, és a zenei szcénán olyanok tűntek fel mint a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Doors, Janis Joplin, Jimi Hendrix és sokan mások, a hippivilág új ikonjai. Ez már egy másik univerzum volt Presley számára: Elvis Presley már nem volt a felnövekvő nemzedéknek elég cool, nem volt olyan számukra, mint valaha.

Presley 1967. május 1-én Las Vegasban (Nevada) elvette feleségül modell és színésznő Priscilla Beaulieut, akit még Németországban ismert meg, s aki vele volt végig az 1960-as évek folyamán. Priscilla 1985-ben kiadta Elvis and Me című bestsellerré vált könyvét, amiben nyíltan írt Presleyvel való kapcsolata minden vonatkozásáról. 1968. február 1-én megszületett lányuk, Lisa Marie Memphisben. Lisa Marie később énekesnő lett. Első lemeze 2003-ban jelent meg: To Whom It May Concern . (Négy férjet fogyasztott el, köztük volt Michael Jackson popikon és Nicolas Cage sztárszínész. Lisa Marie – akárcsak anyja – a szcientológiai egyház elkötelezett híve. Az egyház tanaiba John Travolta avatta be őket.)

1968 – a Nagy Viszatérés

Presley csillaga leáldozóban volt tehát az 1960-as évek végén. Csinálta filmjeit és nem észlelte igazán, hogy Amerika egy gyökeres stílus- és ízlésváltáson ment át a Brit Invázió alatt és után. Behódoltak a Beatlesnek és Haight Ashbury San Fransico-sound-jának.

A késő hatvanas években folytatta a B kategóriás filmek sorozatát, jóllehet meglehetős profittal, de a megjelenő soundtrack-ek egyre silányabb minőségűek voltak. 1968 listáinak statisztikája jól mutatja, hogy lemezei egyre kevésbé kellettek a közönségnek. Egyre kevésbé volt megelégedve a pályafutása feletti irányítással, aminek az elmúlt hét évben teljesen alávetette magát; legkevésbé a filmes szerződésekkel, amik letompították kreativitását azzal is, hogy nem adhatott ki a filmtől független lemezeket és nem léphetett fel közönsége előtt.

Ennek felismerése vezetett a diadalmas televíziós előadáshoz, amit később Comeback Special -nek kereszteltek el. Az NBC sugározta 1968. december 3-án, és albumként is megjelent az RCA-nál. Jóllehet a Special hatalmas, lenyűgöző példányszámban jelent meg (nem lehetett a filmekhez és a soundtrack-ekhez hasonlítani), mégis intim és érzelmes hangot ütött meg, az érzelmileg szinte túlfűtött fellépéseken, amikből látszott, hogy Presley vissza kíván nyúlni saját rock and roll-gyökereihez (az 1961-es Pearl Harbor segélykoncert óta nem állt koncertszínpadon). A Rolling Stones magazin “fennséges érzelmű historikus rezonanciának, visszhangnak” titulálta a Specialt . A ’68 Comeback és Presley óriási sikeréhez nagyban hozzájárult a rendező és co-producer Steve Binder , aki keményen harcolt és dolgozott annak érdekében hogy a nagy visszatérő-show nehogy csak karácsonyi dalok érzelgős egyvelege legyen, ahogy Presley menedzsere, az Ezredes eredetetileg tervezte. Zenésztársai eredeti kísérői közül Scotty Moore és DJ Fontana voltak. Ez volt a zenei csúcs – a lemez és a koncertek – Elvis Presley pályáján. Szerintem.

Újjáélesztés – igazi élő előadások

1968 comeback-jét követte az 1969-es visszatérés a szabályos élő előadásokhoz, turnékhoz. Először is Las Vegasban , aztán végig az Államokon. (1969. és 1977. között, tehát nyolc év alatt 1.145 koncertet adott.) A visszatérés teltházas koncerteket biztosított, bár Presley dalrepertoárja világosan megmutatta, hogy nem közeledik a kor divatos pop-rock irányzataihoz, amelyeket olyanak határoztak meg mint a The Betles és a Rolling Stones, az 1960-as évek alapvető zenekarai, s amelyek tagjaira a korai Elvis hatalmas hatással volt.

Hét év a listáktól való távollét után, Presley Suspicious Minds című száma első lett a Billboard zenei listán 1969. november 1-én. NSzK-ban 1969-ben az In the Ghetto és 1970-ben Angliában The Wonder of You jutott a listák élére. Ezek a zenék teljesen a korabeli rock legpopulárisabb vonulatához igazodtak, sem progresszivitásuk, sem népszerűségük nem vetekedhetett korai számaiéval.

1969-1971 között Presley lemezei csak a kölünböző országok kislemezlistáin jelentek meg, bár ez volt az az idő, amikor ténylegesen az albumeladások váltak meghatározóvá. Presley albumeladásai pedig nem vetekedhettek az olyan előadókéival, mint a The Beatles, a The Rolling Stones, David Bowie vagy éppen a Monkees.

1971-től 1977. évi haláláig Presley a Stamps Quartet gospel együttessel dolgozott együtt, ők voltak a brilliáns háttérvokál. A Stamps egy többször feléledő, az 1920-as évek óta létező énekes csapat, a mai napig adnak ki lemezeket. Presley előjött ezidőtájt néhány gospel albummal, amik három Grammy-díjat is kaptak a maguk kategóriájában. Utolsó éveiben fellépésein majdnem mindig szerepelt a How Great Thou Art , egy régi, 19. századi gospel, amit George Beverly Shea vezető gospelsztár tett híressé.

Az MGM filmre vett pár az International Hotelben tartott koncertet egy 1970-es dokumentumfilmhez – címe: Elvis: That’s The Way It Is (trailer), amiben bepillanthatunk a kulisszák mögé is. Az azonos című albunot később adták ki. Ez vot az első turnéja 1957 óta. A film és a lemezek (a két SP és az LP) több aranyérmet is kivívtak az USA-ban.

1971-ben a United States Chamber of Commerce (The Jaycees) “A nemzet tíz legkiválóbb fia egyikének” kiáltotta ki, és elnyerte a Bing Crosby Díjat a National Academy of Recording Arts and Sciences-től (ugyanaz a szervezet, amelyik a Grammy Díjat is osztja).

Az MGM filmre vett egy csomó showt ezekben az években, és az Elvis On Tour Golden Globe díjat kapott mint a legjobb dokumentumfilm 1972-ben. Egy tizennégy állomásos turnéja négy egymást követő napon teltházas előadással indult a New York-i Madison Square Garden-ben – Presley volt az első, aki ezt meg tudta csinálni. Az ezt követő album, az As Recorded Live At Madison Square Garden, háromszoros platina lett az Államokban, és több mint öt millió példányban kelt el szerte a világon. A turné után 1972. augusztusában kiadott egy kislemezt – Burning Love (Dennis Linde) / It’s Matter of Time , ami rendkívül jól fogyott, ám utóbb Presley utolsó Top 10 slágerének bizonyult az Egyesült Államokban.

Az 1973-as évet Presley két teltházas koncerttel kezdte Hawaii szigetén januárban. A másodikat szinte az egész világon közvetítették. Aloha from Hawaii koncertként vált ismertté, és az első műholdon sugárzott műsor volt a maga nemében, legalább egymilliárd néző kísérte figyelemmel – az 1973-as világ népességének egy negyede. Az Aloha From Hawaii via Satellite album persze első lett és egy évig fent is maradt a listákon.

A magánszférában Priscillával való házassága egyre bonyodalmasabbá vált (ezt Priscilla maga is dokumentálta későbbi könyvében). 1972. februárjában szét is költöztek megosztozva lányuk nevelésén.

1973-as válásuk után Presley egyre inkább magányosnak érezte magát, elhízott, gyógyszerfüggősége súlyosbodott, sokat romlott megjelenése, egészsége, viselkedése és ezzel együtt előadásai is.

Ennek ellenére Presley folytatta. Tömegek várták mindenhol és sikerlemezeket jelentetett meg. A How Great Thou Art élőlemeze egy 1974-es memphisi koncertről Grammy Díjas lett mint a “Legihletettebb előadás”. Ez volt a harmadik és egyben utolsó Grammy-je a tizennégy jelölésből. Teltházas turnéi 1975-ig zajlottak. Az évet egy hatalmas koncerttel zárta Michiganben, ahol 62.000 rajongója előtt játszott.

Erre az időre túlsúlya már komoly problémát jelentett számára, egyrészt keményen dolgozott, hogy lefogyjon, extrém méretekben diétázott, másrészt azonban aztán mindig a falánkság bűnébe esett, és viszahízta a leadott kilókat. Környezetében mindenki számára nyilvánvaló volt, nincs elég akaratereje, hogy megszabaduljon fölösleges súlyától. Hasonlóképpen ahogy kényes volt megjelenésére, úgy öntudatos sértettséggel reagált a közönség elutasítására is. Az olyan újságfőcímek, mint az “Elvis harca a középkorúsággal” és “Az idő kiégett gépet csinált Elvisből” – nem voltak ritkák abban az időben. Egy kritika például azt írta: “Elvis kövér és előadása középszerű”.

Az 1970-es évek folyamán az RCA-nél egyre nőtt az aggodalom az Elvis Presley-cuccok jövedelmezőségét illetően: sokszor azért kellett élő felvételeket készíteniük, mert nem lehetett számítani rá a stúdiómunkában. Néha előfordult, hogy az RCA mobilstúdióját Gracelandbe küldték, abban a reményben, hogy elcsíphetnek egy inspirált, ihletett énekprodukciót. Néha a stúdióban teljesen elvesztette az érdeklődését az egész iránt és könnyen ingerültté vált. A legtöbb ilyen zűrös magatartás szorosan kapcsolódott egészsége lerobbant állapotához és folyamatos gyógyszerszedéséhez.

Rövid lemezfelvételi és fellépési szünet után Presley 1976 márciusában még egyszer újra visszatért egy új kislemezzel – Hurt és For the Heart . Március-áprilisban turnéba kezdett – és újra dugig teli házak és lelkes tömegek várták. Májusban megjelent a From Elvis Presley Boulevard, Memphis, Tennessee album és aranylemez lett. Május végétől egész novemberig kenényen végigkoncertezte egész Amerikát, és decemberben még megjelent a Moody Blue kislemez.

Utolsó éve és halála

1977 beköszöntével világossá vált, hogy Presley egészségi és fizikai állapota egyre inább a hanyatlás jeleit mutatja. Ahogy az American Heritage magazin írta: “Elvis Presley karcsú, energikus, valahai önmagának grotesz karikatúrája. Iszonyúan elhízott, értelmileg eltompult a gyógyszertárnyi szertől, amit nap mint nap beszed, alig bírta túlélni ezt a rövid kis koncertet”. Alexandriában (Louisana) egy helyi újságíró panaszolta, hogy a sztár alig egy órát volt a színpadon és “alig lehetett érteni, amit énekelt és mondott”. Baton Rouge-ban Presley már egyáltalán nem tudott felmenni a színpadra. Képtelen volt kikelni hotelszobájában az ágyból, annak ellenére, hogy menedzser több mint egy órán át ébresztgette.

Április 21-én kezdődött az év harmadik koncertkörútja a Közép-Nyugatra. A beszámolók tanúsága szerint ez a turné nagyon nehezen ment le. Már a rajongók is észrevették Elvis lepattantságát, akinek az élete ekkor már a hotelszobákra és a spiritualista könyvekre korlátozódott és – persze – gyógyszerekre. Harc volt ez, hogy egy óráig a színpadon tudjon maradni, és elvégezze a kiszabott feladatot – show-ról show-ra.

Ennek dacára a július 19-i és 20-i show-t – Omaha (Nebraska) és Rapid City (South Dakota) – az RCA rögzítette egy új élő album számára és terveztek egy videót is megjelentetni Elvis In Concert (CBS-TV special) címmel, ami aztán el is kelt csak az Államokban vagy 3 millió példányban, de csak 1977. októbr 3-án Presley halála után jelent meg.

A júniusban kijött Way Down korong is platina lett az USA-ban és number one az Egyesült Királyságban, de csak Presley halála után, akkor viszont egyik napról a másikra.

Júliusban jelent meg Elvis Presley életében az utolsó album a Moody Blue. Jól ment a lemez, elérte az aranylemez státuszt még halála előtt. Ám Presley korai halála után, az USA-ban rögtön 1.5 millió példányra és világszerte 14 millióra ugrott az eladott másolatok száma.

Egy a környezetéből származó visszaemlékezés szerint Presleyt utolsó évében szinte teljesen ágyhoz kötötte állapota.

“Ahogy egy városban leszállt a gépünk, egyből lefeküdt a szobájában, amint tudott. A show kezdetére kellett felkeltenünk..” Ezen az utolsó turnén előadásai elég vacakra és laposra sikeredtek. Amikor Rapid City-beli koncertjét adta “annyira ideges volt a színpadon, alig tudott beszélni” Kétségtelenül fájt neki a tudat, hogy milyen pocsékul néz ki, és tudta, az ő állapotában a színpadon nem tud az elvárásoknak megfelelni. Úgy nézett ki, mozgott és gesztikulált, mint egy kövér, köszvénytől béna öregember. Dőlt róla az izzadtság, mintha egy vödör vízzel nyakon öntötték volna.” Ráadásul orvosi tanácsra fűzőt kellett viselnie a színpadon!

Az utolsó koncert. Helyszín: Market Square Arena, Indianapolis. Időpont: 1977. június 26. Az Indianapolis Star írta: “A nagy kérdés., lefogyott vajon? Két évvel ezelőtti itteni legutolsó koncertjén Elvis jócskán túlsúlyos és beteges volt, előadása mondhatni letargikus. Amint az Arénában kihúnytak a fények, érezni lehetett a közönségen átfutó könyörgést: Elvis, nehogy kövér legyél! És akkor megjelent arany-fehér ruhában, fehér csizmában, és olyan energiával töltötte föl a színpadot, hogy mindenki megkönnyebbült. 42 évesen, dereka körül ugyan jelentős úszógumival, de olyan ellenállhatatlan erővel adta elő magát, mint az igazi Elvis fénykorában!”

Presley visszatért Graceland-be kéthónapos vakációra. Ritkán hagyta el lakosztályát, legfőképp annak is a hálójában tartózkodott. És 1977. augusztus 17-én be volt tervezve az újabb turné indítása.

1977. augusztus 16-án, graceland-i kastélyában (Memphis, Tennesse) a hálójához tartozó fürdőben a földön fekve találta 21 éves menyasszonya, Ginger Alden (színésznő, modell; szül.: 1956 – Elvis elsó fénykorának éve’). Az orvosi vélemény szerint egy folt a fürdő padlójan azt mutatta Presley hányt és megbotlott vagy megcsúszott és kúszott még néhány lábnyit mielőtt meghalt. A Baptist Mamorial Kórházba vitték, ahol 15:30-kor az orvos halottá nyilvánította. 42 éves és 159 kg.

Találgatások – Nyugodjék békében?

A feltételezések legfőbb oka, hogy a 44 oldalas boncolási jegyzőkönyvet, amit a Baptist Memorial Kórház orvosai készítettek, s rajtuk és az apán, Vernon Presley-n kivül nem látta senki, 1977 októberében zár alá helyezték: 50 évig felbonthatatlan. A boncolás még tartott, amikor 1977 augusztus 16-án Dr. Jerry Fransisco, Shelby megye halottkéme sajtótájékoztatón jelentette be, hogy Elvis Presley halálát szívritmuszavar okozta, gyanús körülmények nincsenek.

Hamarosan kitudódott, hogy Presley holttestében legalább tízféle, jelentős mennyiségű drogot találtak, amelyek közül néhány együtt akár halálos kombinációt is jelenthetett.

Elvis Presley már régóta gyógyszereken élt, és élete utolsó évében is rengeteg (egyes adatok szerint vagy 12.000 db) tablettát íratott fel, szedett be. Éppen tudhatta, hogy milyen hatásuk lehet, és szervezete már csaknem immun volt a gyógyszerekkel szemben. Ráadásul halála napján kellett volna elkezdenie újabb turnéját Kicsi a valószínűsége, hogy túladagolta volna magát, vagy halálos kombinációt vett volna be.

Mivel a boncolási jegyzőkönyv titkos, számos találgatás látott napvilágot az Elvis halálát követő években:

1) “Halálos betegség végzett vele” Bár Elvis Presley egészségi állapota igencsak romokban volt, és egyes betegségei krónikusnak voltak tekinthetők, de valószínűleg nem tervezett volna komoly szellemi és fizikai erőnlétet igénylő turnét, ha tudta volna, hogy halálos beteg.

2) “Elvis öngyilkos akart lenni, ezért túladagolta magát.” Ennek ellentmond, hogy a halála előtti estén környezetének és fiatal kvázi-menyasszonyának, Ginger Aldennek is beszélt az elképzelt esküvőjüről, amit a turné utolsó állomásán, Memphisben jelentett volna be. (Bár szerintem a pillanatnyi elmezavar nem kizárható, egy olyan ember esetében, aki ennyi – köztük agyra ható – gyógyszert szedett.)

Drogügyek

A feleség, Priscilla 1985-ös könyvében leírta, hogy Presley súlyos álmatlanságtól szenvedett. 1962-re, mire Graceland-be költözött, már növekvő mennyiségben függőséget okozó szereket szedett, hogy aludni tudjon. Drogpályafutását még a seregben kezdte amphetaminokkal, amiket a katonák a szolgálatban ébrenmaradáshoz szedtek. Priscilla arról is beszámolt, hogyan ébredt általában du. 4 körül Presley altatós álmából, jópár óráig még kábán és érzékenyen, ingerülten. Aztán Dexedrint (amphetamin) kezdett szedni – az álmosság ellen. Priscilla állította, hogy “látta Elvis életének problémáit, amiken sokat rontottak a felírt gyógyszerek”.

Arról is ír, hogy kipróbálták a marijuánát is, de Elvis nem szerette, mert farkaséhes lett tőle, és nem akart hízni. Elvis utálta az “utcai szereket”, és elmeséli hogyan próbálták ki az LSD-t. Mindketten úgy érezték, hogy “extrakülönleges élmény” volt, de féltek is tőle, és még egyszer nem próbálták ki. Amikor Presley a lelki békéjét kereste, konzultált egy indiai guruval is (akárcsak a Beatles és mások is abban az időben) és számos spirituális utat ajánló könyvet is elolvasott, mint Aldous Huxley: Az érzékelés ajtói (egyes vélemények szerint a The Doors neve is innen származik) és Timothy Leary: Pszichedelikus tapasztalás.

Bernard J. Gallagher írja a drogok használatáról: “Társasági vagy rekreációs használatuk általában ártalmatlan, de intenzív és megrögzött használatuk végzetesnek bizonyulhat: ez Elvis Presley esetében is igaz volt.”

Albert Harry Goldman Elvis: az utolsó 24 óra című könyvében odáig ment, hogy Elvis öngyilkosságot követett el a szerek túladagolásával. David Stanley, Elvis féltestvére, aki Graceland-ben tartózkodott, amikor Presley meghalt, állítólag kivitte a tűket és a drogos pakkokat a helyszínről, mire a helyszínelők megérkeztek, mert nem akarta, hogy a Presley nevet öngyilkossággal vagy kábítószertúladagolással hozzák összefüggésbe. Ezeket a szóbeszédeket Elvis családja és barátai igencsak elutasították.

Bár az énekes visszaélt a drogok használatával, Priscilla azt írta, hogy ő maga ezt nem gondolta így, hiszen orvos írta fel neki a szereket, és nyilvánosan mindig tagadta, hogy illegális drogokat használna. Egy Richard Nixon amerikai elnökkel való találkozójukon kérte az elnököt, nevezze ki a Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatalának “szövetségi ügynökévé”.

Peter Guralnick zenei szakíró Elvis könyve (Careless Love: The Unmaking of Elvis Presley) szerint a droghasználat közrejátszhatott a középkorú férfi halálában, akinek szívproblémái voltak. Senki nem zárta ki a kodein pirulák okozta allergiás sokk lehetőségét, amit a fogásza javaslatára szedett – a laboratóriumi vizsgálatok mindazonáltal 14 gyógyszert mutattak ki Elvis szervezetében, s ebből 10 meghatározó mennyiségben volt benne.

Mindenesetre Presley személyes orvosát, Dr. George C. Nichopoulos-t felmentették Presley halálának felelőssége alól. “Dr. Nick” – ahogy általában ismerték és nevezték – mintegy 10.000 adag amphetamint, barbiturátot, narkotikumot, nyugtatót, altatót, hashajtót és hormonkészítményt írt fel Presley számára. 1995 júliusában Nichopoulos doktor engedélyét felfüggesztették, miután a Tennessee Orvosi Vizsgálóbizottság úgy találta, hogy indokolatlanul nagy mennyiségű függőséget okozó drogot rendelt számos páciensének.

3) “Elvis kóros falánkságban (bulimia) szenvedett, a szíve nem bírta tovább” De Elvis még a halála előtti éjszakán is sportolt, a boncoláskor a szívén nem találtak halálos kórra utaló elváltozásokat.

4) “Elvis Presley gyilkosság áldozata lett, a maffia végzett vele, mert nem akarta, hogy egy bizonyos perben, ami Elvis halála napján kezdődött volna, tanúvallomást tegyen a bíróságon.”

Az elmúlt 25 évben ez utóbbi feltevés – valószínűleg képtelensége miatt – feledésbe merült, annak ellenére, hogy Vernon Presley a halálesetről értesülve azonnal gyilkosságról beszélt a környezetének, s ezt a véleményét a természetes halálról szóló hivatalos jelentés után is fenntartotta.

Az elmúlt években az FBI több alkalommal is nyilvánosságra hozott Elvis Presley-vel kapcsolatos, korábban titkosított dokumentumokat, s ezekből kiderült, hogy a halála napján Elvist és az apját is egy nagyszabású csalási ügyben koronatanúként valóban beidézték a memphisi bíróságra. A Presley-család tagjai áldozatként egy olyan ügybe keveredtek, amelynek felderítésén az FBI ügynökei már évek óta dolgoztak, s a nyomozás érdekében még a maffiába is beépültek. A bűnszövetkezet – milliárd dolláros nagyságrendben – ismert üzletemberek és közismert személyiségek mellett bankokat és más pénzintézeteket károsított meg jelentős összegekkel. Az egyik károsult Elvis Presley, akit magánrepülőgépe megvásárlása ürügyén csaknem l millió dollárral vertek át.

A történet dióhéjban: 1976-ben Frederic Pro, aki az Air Cargo Express Inc. képviselőjének adta ki magát, vételi szándékkal jelentkezett a Presley-családnál. Az FBI nyomozói később kiderítették, hogy ő a befolyásos alvilági kapcsolatokkal is rendelkező Alfredo Procr, aki sok nagyösszegű pénzügyi csalást követett már el. A gyanútlan sztár is bedőlt, 950.000 dollárért eladta repülőgépét, amit Pro üzembe is állított, de elfelejtett kifizetni. Majd a felszólitások után a családhoz érkező csekkjeiről kiderült, hogy fedezetlenek. Több hónapos huzavona és igérgetések után végül a család ügyvédje akkor tett feljelentést ellene, amikor 1976. október 19-én a Wall Street Journal nagy leleplező cikket közölt a korábbi csalásokról, s a cikkből az is kiderült, hogy csalók szoros kapcsolatban állnak alvilági körökkel, konkrétan néhány keresztapával is.

Az FBI Fountain Pen-hadművelet név alatt indított el nyomozást, amibe a Presley-éket is bevonták. Elvis ezidőtájt környezete számára furcsán kezdett viselkedni, gyakran állig felfegyverezte magát, hálószobájában, fürdőszobájában is fegyvereket tartott, fegyveresen lépett szinpadra. Az FBI védőőrizetét kezdetben ugyan visszautasította, de Gracelandben megerősítették a testőrséget. Utolsó turnéjára azonban – roadoknak álcázva – két FBI-ügynök is elkisérte. Szemtanúk azt is megfigyelték, hogy ezeken a koncerteken a “királyt” már úgy őrizték, akár az Egyesült Államok elnökét.

A turné végeztével Elvis otthonában is furcsán viselkedett. Környezetének vallomásai szerint többször úgy kellett visszatartani, nehogy egy Thompson géppisztollyal és két 45-ös Colttal vadászni induljon, leszámolni a “mocskos disznókkal”, akik átverték. Elvis élete utolsó hónapjaiban aggódott Lisa Marie-ért is, akit attól féltett, hogy elrabolják. Telefonokat kapott. Ismeretlenek fenyegették, hogy őt is, a családját is kinyírják, ha nem viselkedik okosan. A maffia-kapcsolat és a titkos FBI-nyomozás ismeretében mindez – utólag – érthető, de Elvis viselkedése akkoriban még mit sem sejtő legszűkebb baráti köre, családtagjai körében is megütközést keltett.

Az FBI-nál 1977. július 27-re összeállították az “Elvis-ügy” aktáit , s elküldték az Igazságügyi Minisztériumba, Washingtonba. Az akció megkezdésére hamarosan megérkezett az engedély, s augusztus elején be is indult a gépezet. Elvis ügyében – többek között – Philip Karl Kitzer, Frederic Pro és Laurence Wolfson ellen adtak ki körözési parancsot, akik valamennyien szoros kapcsolatban álltak a Cosa Nostra-val. De a szövetségi nyomozóiroda még négy, velük kapcsolatban álló maffiozó letartóztatását is tervezte. A bírósági kihallgatások kezdetét augusztus 16-ra tűzték ki, de Elvis Presley váratlan halála keresztülhúzta a számításokat.

Így aztán Vernon Presley mellett a Gracelandbe kiszálló nyomozók is számoltak egy esetleges gyilkossággal. A helyszínre érkező FBI-ügynökök – négy rendőr és egy orvosszakértő társaságában (véletlen baleset! természetes halál!) – a helyszíni szemlén a hálószobában és a fürdőszobában több olyan injekciós tűt találtak, amelyeket minden kétséget kizáróan drogok beadására használtak. Jónéhány fegyver is hevert szanaszét a szobákban, mintha Elvis azt akarta volna, hogy mindig a keze ügyében legyenek.

A gyanús körülményekre utaló jelek szembetűnőek voltak, de a halállal kapcsolatos hivatalos közlemény után már senki nem kereste a válaszokat a magától adódó kérdésekre.

Például: Elvis a turné kezdete előtt 5 nappal teljeskörű orvosi vizsgálaton vett részt, s túlsúlyától eltekintve egészségesnek találták. De ha egészséges volt, miért halt meg természetes okból? Mennyi ideig feküdt holtan a fürdőszoba padlóján? Hol volt a szolgálatot teljesítő személyzet, akiknek a fürdőszoba közvetlen szomszédságában volt a szobája? Igaz-e, hogy egy újságiró telefonhívást kapott a halálesetről két órával azelőtt, hogy a mentősöket riasztották? Miért takarították fel a szobákat a nyomozók megérkezése előtt? Mi okozta a a szemtanúk által azonnal észlelt, erőszakosságra utaló jeleket a fürdőszobában? A kérdésekre – hivatalosan – soha nem adtak választ. A nyomozást gyakorlatilag el sem kezdték. Az Egyesült Államok legismertebb polgára halálának gyanús körülményei vajon miért nem késztették ügybuzgalomra a memphisi rendőrséget? Pedig a temetést követően Vernon Presley továbbra is állította, hogy fiát – kábítószerek túladagolásával – meggyilkolták.

Máig nincs magyarázat arra sem, hogy Jim Kirk-öt, a National Enquirer helyi tudósítóját ki tájékoztatta telefonon a halálesetről két órával Elvis kórházba szállitása előtt, tehát csaknem egy órával azelőtt, hogy Ginger Alden felfedezte Elvis holttestét a fürdőszobában. Kirk később elmondta, hogy egy ismeretlen, elváltoztatott hangú telefonáló közölte, hogy szenzációs hírei vannak Gracelandből – Elvis halott.

1989-ben a People magazinban Elvis egykori, a kérdéses délelőttön szolgálatban lévő bizalmi embere, Ricky Stanley elismerte, hogy miután reggel 6.30-kor altatót adott Elvisnek, maga is Demerolt vett be, s délig aludt. Az álmatlan Elvis másfél órával később már képtelen volt felébreszteni. Igy a sztárnak az ujabb adag altatót Stanley helyett Delta Mae nagynéni vitte fel az emeletre. Ő látta élve utoljára Elvist.

A boncolás és a laboratóriumi tesztek végeredményét 1977. október l8-án közölték Vernon Presley-vel. Majd október 2l-re sajtókonferenciát hívtak össze, ahol a boncolási jegyzőkönyvnek csak egyes részleteit ismertették, és közölték, hogy maga a 44 oldalas dokumentum szigorúan titkos, 50 évre zárolják. Az ügy lezárva.

Vernon Presley 1989. június 26-án szívroham következtében, 67 éves korában hunyt el a Baptist Memorial kórházban. Haláláig féltette az életét. A csaló maffiózók pere később – már a koronatanúk nélkül – kezdődött meg Memphisben. Csendben, nyugisan, feltünés nélkül.

(Sokak szerint Presley ma is él!)

Folytatjuk…

A Rock ‘N’ Roll aranykora 3. rész. Elvis Presley a “Király” 1. rész.

Elvis Presley avagy a “Király”

Tízéves korában jelentkezett egy énekversenyre a Mississippi-Alabama Fair and Dairy Show vásári mulatságán. A cowboynak öltözött ifjú Elvisnek székre kellett állnia, hogy elérje a mikrofont, és elénekelje Red Foley Old Shep című tradicionális (Red Foley és a kislány Brenda Lee) countrydalát (lyrics). Második lett: öt dollárt nyer és ingyenjegyet az összes vásári mulatságra.

1946 januárjában Presleyt a mamája elvitte születésnapi ajándékot vásárolni a tupeloi Vasedénybe. Ekkor kapta első gitárját – bicikli vagy puska helyett, 12 dollár 75 centért – jó választás volt!

Két év múlva, 1948-ban Presley-ék elhagyták Tupelót. 110 mérfölddel észak-nyugatabbra Memphisbe (Tennessee) költöztek a Lauderdale Courts telep egyik vöröstéglás házába, ami a város szegényebb negyedében épült. Itt a tizenéves Presley rendszerint azzal töltötte szadidejét, hogy fogta a gitárját és gyakorolt a Lauderdale Courts egy mosókonyhájában. Később együtt játszhatott a telep tornácain, hátsóudavarain az ott élő idősebb zenészekkel. A Presley-gyerek és családja természetesen akkor is hallott zenét, sőt énekelt is, amikor ellátogattak a helyipünkösdista templomba. Ennél meghatározóbb, hogy Elvis most már közel került a memphisi zenei színtérhez és a Beale Street , az Ellis Auditorium és a Poplarlemezbolt kulturális hatásához. A Beale Street egy memphisi utca neve, amely nem csak egy a sok közül, hanem sokak által a blues szülőhelyének tekintett kultikus utca. Kricsmijeiben és klubjaiban olyanok nyomták, mint Louis Armstrong, Muddy Waters, vagyB.B. King, Howlin’ Wolf, Willie Nix, Ike Turner. (A Sun Studios durván egy mérföldnyire lehett onnan.) Ezek a zenészej jónéhány klasszikus „electric” blues, rhythm and blues felvételt készítettek például olyan márkák számára, mint a Sun Records. Na, ez volt a memphis blues sound, nagy hatással volt a későbbiekben zenészekre és stílusokra, különösen a rockabillyre és a korai rock’n’rollra, amiknek művelői felvételeiket gyakran szintén a Sun égisze alatt készítették. Ekkor került Elvis a Memphis blues hatása alá és gospeleket énekelt az istentiszteleteken.

Presley a helyi Humes középiskolába járt és besegített az iskolai könyvtárban. Iskola után a Loew’s Állami Színházban is ügyködött. 1951-ben beállt az iskola katonakörébe (Tartalékos Tisztképző Csapat, amolyan amerikai honvédelmi képzés) és sikertelenül bepróbálkozott az iskolai football csapatnál is (az edző alávágott, miután nem bírta rávenni, hogy megnyírassa oldalszakállát és befésült frizuráját). Szabadidejét most már leginkább Memphis afro-amerikai negyedében töltötte, lógott a Beale Streeten. 1953-ban levizsgázott a Humesban, főtárgyai: történelem, angol nyelv és irodalom, kereskedelem.

Tizenévesen Presley még eléggé félénk természetű volt: egy kölyök, aki szinte minden este otthon volt még 19 évesen is. A haverok húzták is mindig, mert más volt, mint ők, csendes volt, visszahúzódó, hebegős – amolyan anyuci fiacskája. (Egyszer az iskolai mosdóban sarokba is szorították ollóval a kezükben, hogy megszabadítsák tincseitől. Szorult helyzetétől iskolai diákelöljárója, Red West szabadította meg, aki később filmszínész, kaszkadőr és tehetséges dalszerző lett. Presleynek, a tiniidol Rickey Nelsonnak, Pat Boonak, Johnny Riversnek is írt dalokat.)

Érettségi után Presley a Parker gépészeti boltban helyezkedett el, aztán a a Finommechanikai Társaságnál dolgozott az apjával. Legutolsó munkája, mikor karrierje kibontakozni kezdett, teherautósofőr volt a Crown Electric Company-nél. Ez volt az az idő, amikor elkezdte a haját úgy hordani, amivel később befutott és csak Elvis-frizuraként emlegetünk. Elaine Dundy könyvében (Elvis and Gladys) írja, hogy Elvis gyerekként nagy rajongója volt ifjabb Marvel kapitánynak , a képregényhősnek, aki sajátos hajviseletének ihletője, modellje lett később.

Első felvételek a Sun Stúdióban

That’s Alright Mama 1954

A közismert történet: Presley 1953. július 18-án (18 éves ekkor) 3 dollár 25 centet fizetett a Sunnál, hogy csináltasson egy kétoldalas ’demo’ korongot a saját hangján – A) My Happiness és B) That’s When Your Heartaches Begin. (szöveg: Boldogságom ,Amikor fájni kezd a szíved ) Az anyjának készítette a lemezt megkésett születésnapi ajándékként. 1954. január 4-én visszatért a Sun Stúdióba egy második lemezre: I’ll Never Stand in Your Way / It Wouldn’t Be the Same Without You – és ez már felkeltette a stúdió munkatársainak figyelmét.

A Sun Records alapítója Sam Phillips (1923.01.05-2003.06.30) – aki már olyan bluesművészekkel vett fel lemezeket, mint B.B. King, Junior Parker vagy a country énekes Johnny Cash – meg volt győződve róla, hogy a fekete bluesnak és boogie-woogienak törvényszerűen népszerűvé kell válnia a fehér közönség körében, hamegfelelőképpen tálalják nekik.

Phillips és asszisztense Marion Keisker meghallgatták Presley lemezeit és meghallottak benne valamit. Június 26-án felhívták, hogy ugorjon be egy countryballada felvételére helyettesíteni az épp hiányzó énekest. Bár ez a zenélés nem jött össze, Phillips összehozta Elvist két helyi western swing zenésszel, Winfield Scott “Scotty” Moore III gitárossal és “Bill” Patton Black Jr . (Bill Black) bőgőssel- „majd meglátjuk, mi lesz belőle!” alapon. Az 1954. július 5-i felvétel szünetében Presley egy bluest kezdett énekelni, Arthur Crudup That’s All Right-ját. Felvették, Phillipsnek tetszett az eredmény, és lejátszotta Dewey Phillipshelyi DJ-nek, aki egyből leadta a memphisi WHBQ rádióban még a friss demó (acetát) nyomatról. Sam Phillips az adás után azonnal 500 példányra kapott megrendelést, ami persze még nem volt meg, hiszen még csak a demó korongot küldték az éterbe. Tíz nap múlva a That’s All Right-ot játszó trió – Presley, Black és Moore felvett egy Bill Monroe bluegrass valcert – a Blue Moon of Kentucky-t – felpörgetett verzióban (szöveg ). Így már megvolt a két dal, amiből Sam Phillips Elvis-lemezt nyomhatott – meg is tette 1954. július 19-én.

Jóllehet, amikor a That’s All Right (lyrics) lement a memphisi rádióban, sok hallgató betelefonált – Mi ez a zene? – ennek ellenére (1954. augusztus 18. és 1954. december 8. között) a Blue Moon of Kentucky, ami egy tradicionális country sztenderd volt már a késő 1940-es évek óta, rendre magasabb helyezést ért el a listákon.

Decemberre a lemez mindkét dala listákra került Richmondtól (Virginia) Houstonig (Texas).

Az első élő fellépések

Presley legkorábbi élő fellépéseire a Bon Air Club színpadán került sor Memphisben. A klub a hillbilly muzsika elég rendesen iszákos közönségének törzshelye volt. A hillbilly jó kis mulatós kocsmazene (is). Elvis sem kinézetre, sem hangilag nem olyan előadó volt, akit ez a közönség eddig megszokott és szeretett. Elvis, Scotty és Bill eljátszották két számukat a Bon Air-ben 1954 júliusának pár hétvégéjén. Johnny Cash emlékezett vissza rá, hogy látta Elvist az Eagle’s Nest klubban énekelni az év nyarán-őszén. Kevesen voltak, de mindenkinek nagyon bejött a zenéjük. 1954. július 30-án felléptek az Overton Parkban található Shell Színházban Blue Moon Boys (a sajtóban ’Ellis’ Presley and the Blue Moon Boys) néven. A fő attrakció a country jódli sztár. Slim Whitman lett volna, de ahogy a színpadon Elvis rázni kezdte a lábát és ringatni csipőjét, a rock’n’roll itt győzelmet aratott. Elvis ideges volt a show miatt, mert éppen bicegett az egyik lábára, és éppen ezért mozgatta, rázta a ritmusra olyan szokatlanul. Az akkor divatos bő, széles szabású nadrág csak még jobban kiemelte ezt a mozgást. A közönség soraiban, főleg a fiatalabb nők körében ez olyan izgalmat váltott ki, majd megőrültek és sikoltozni kezdtek. Presley először nem értette mi a sikítás oka, de gyorsan tanult – hangjával, zenéjével, mozgásával eksztázisba tudta hozni, fel tudta pörgetni hallgatóságot.

Aztán Sam Phillips meggyőzte Jim Denny–t, a híres nashville-i Grand Ole Opryfőnökét léptesse fel Elvist. 1954. október 2-án Hank Snow, a híres country énekes mutatta be Elvist. Presley, Scotty és Bill elővezették saját verziójukat a Blue Moon of Kentuckyra – és udvarias, de visszafogott reakciót váltottak ki. (Állítólag Jim Denny azt mondta Elvisnek: – Fiú! Jobb lett volna, ha maradsz a teherautó vilánjánál.)

A második Elvis kislemez – a Good Rockin’ Tonight az I Don’t Care if the Sun Don’t Shine-nal (szöveg) párosítva – 1954. szeptember 25-én jelent meg. Október 16-án először lépett fel Shreveportban (Louisana) a Municipal Auditoriumban a Louisana Hayride rádióshowban. Az első showban semmi különös, a közönség higgadtan, udvarias várakozással figyel. A második fellépés közönsége már jóval fiatalabb,Tillmann Franks azt tanácsolja Elvisnek „Dobj be mindent!” A ház dobosa, D.J. Fontana dolgozni kezd keményen a dobverőkkel és beatjei beindítják Elvis lábát és mozdulatait, valami történik: a tömeg vadul életre kel.

1955. augusztus 15-én Presley egyéves szerződést ír alá a „Hank Snow Attractions”-nek. A Társaság egyik tulajdonosa az énekes Hank Snow, míg a másik az Elvis pályafutásában később meghatározó figura: „Colonel” Tom Parker (szül.: Andreas Cornelius van Kuijk; 1909.06.26-1997.01.21)

1954 és 1955 augusztusa között a Sun Records az Elvis Presley-“Scotty” Moore-“Bill” Patton Black trió 10 dalát jelentette meg: öt country, négy blues és egy ballada felvételt, de mindet természetesen tipikusan Elvis Presley jellegzetes stílusában.

Winfield Scott “Scotty” Moore III

(1931.12.27) Moore otthon kezdett el gitározni tanulni nyolc éves korában. (Bár kiskorú volt még, mikor besorozták, Moore a haditengerészetnél szolgált 1948. és 1952. között.)

Eleinte a jazzért és a country zenéért lelkesedett.a teljes joggal csak Mr. Guitarként emlegetett Chet Atkins rajongója volt. Zenekart alapított: Starlite Wranglers. Aztán Sam Phillips összehozta a Sun Recordsnál a tizenéves Elvis Presleyvel. Phillips hitte, hogy Moore szólógitárja és a basszista/bőgős Bill Black támogatásával Presley ritmusgitárja és éneke sikerre viszi lemezeiket. A Blue Moon Boys-ban még D.J. Fontana dobossal egészültek ki. Turnéztak az amerikai Délen és – ahogy Elvis népszerűsége növekedett – az egész Egyesült Államokban, megjelentek Elvis televíziós show-iban és mozijaiban. Moore Presley leghíresebb és legprogresszívebb korai felvételein gitározott: Good Rockin’ Tonight, Baby Let’s Play House, Heartbreak Hotel, Mystery Train, Hound Dog, Too Much, Jailhouse Rock(háttérvokál: The Jordanaires , a kor híres “férfikara”).

Scotty Moore-t tekinhetjük a rock’n’roll szólógitárosok ősképének. A legnépszerűbb gitárosok tekintik Moore-t mint “a gitárhőst, aki a szólógitárost domináns szereppé tette a rock’n’roll zenekarban”.

Bár néhány vezető gitáros/vokalista mint Chuck Berry vagy a blues legenda B.B. King, nagy népszerűségre tett szert, Presley nagyon ritkán szólózott előadásain, általában ritmusozott és átengedte a szólókat Moore-nak, akinek ezzel kiemelkedő szerepe volt Presley előadásain, lemezein, de szigorúan csak mint gitáros.

Sokoldalúsága, egyénisége sokakra hatott, akik nagy gitárossá váltak, ezek között volt Keith Richards a Rolling Stones vezető gitárosa, zeneszerzője. Moore leginkább befelé fordulónak látszik a színpadon, csak a zene közvetítése, lejátszása volt fontos számára.

Az 1960-as években kiadott egy szóló albumot, aminek a címe: A gitár, ami megváltoztatta a világot. Szerepelt az NBC Elevis Presley’s ’68 Comeback Special műsorfolyamában is.

Amíg Presleyt kísérte, legfőképp Gibson ES-295 gitáron játszott, mialőtt Gibson L5-re váltott, amit egy Gibson Super 400-zal váltogatott.

Úttörő gitáros szerepe elismeréseként 2000-ben a Rockabilly Hall of Fame tagjai közé választották, de megérett már A Rock and Roll Hall of Fame tagságra is.

William “Bill” Patton Black, Jr.

(1926.09.17-1965.10.21) – basszista, bőgős (’slapped/rockabilly upright doublebass); a gitáros Scotty Moore-ral Elvis Presleyt kísérte a híres és sorsfordító That’s All Right (Mama) felvételén a Sun Stúdióban, Memphisben. Rock and roll történeti jelentőségű pillanat résztvevője volt hát. A korai Elvis felvételeken bőgőzött: Good Rockin’ Tonight, Baby Let’s Play House, Heartbreak Hotel, Mystery Train, Hound Dog, és talán az első volt, aki az elektromos Fender Precision basszusgitárt használta a popzenetörténetben a Jailhouse Rockban (Leiber-Stoller; 1957). 1958-ig dolgozott Presleyvel, bizonyos pézügyi feltételek fölötti vita miatt hagyta el az együttest. (Eleinte ő és a gitáros Scotty Moore az egynegyedét kapta a felvételek jogdíjainak , de aztán, ahogy Presley karrirje rakétaként beindult felfelé 1956-ban, és Tom Parker, az „Ezredes” szárnyai alá vette a sztárt, 200 dolláros heti fix bért fizetett nekik. Ez megbontotta egységüket.)

Scotty Moore még így is hajlandó volt folytatni az együttműködést, de Black többé már nem társult hozzájuk. Csatlakozott egy memphisi csapathoz, amiből a Bill Black’s Combo lett 1959-ben. Az instrumentális Smokie című számuk Top Ten siker is lett. A Bill Black’s Combo később kissé beleragadt a Smokie stílusába az azt követő kislemezeik során: alap shuffle beat dob, egyszerű, bluesos R&B riffek, olcsó orgonahang és „füstös” szaxofonfutamok mindezek felett. Nem volt túl fantáziadús zene, de egészen sikeresek lettek vele, 8 kislemezzel is bekerültek a Top 40-be 1959-1962 között: White Silver Sands, Josephine, Don’t Be Cruel (Otis Blackwell; 1956 – Presley is lemezre vette), Blue Tango, Hearts of Stone… Sikerük sokat köszönhet annak, hogy instrumentális rock zenéjük tökéletesen megfelelt háttérzenének bárokban, klubokban, kricsmikben, így rengeteg jukeboxba bekerült lemezük. És ez a kor a zenegépek kora (is). Agydaganat következtében halt meg 1965-ben, 39 éves korában.

Országos hírnév az RCA-val

Heartbreak Hotel

Parker Ezredes felismerte a Sun Studios korlátait, tárgyalásokat kezdett az RCA Victor lemeztársasággal, megszerezte Presley jogait a Suntól 35.000 dolláért 1955. november 21-én. Presley első lemeze az RCA-nál a Heartbreak Hotel (Thomas Durden- Mae Boren Axton) gyorsan ’number one’ lett az USA-ban 1956 áprilisában – 1 millió példányt adtak el belőle.

A szerződés az RCA-val tartalmazott stúdió és filmzene albumokat, csakúgy mint kislemezeket és újrakiadáokat. Presley lemezeladásai óriásira nőttek az 1950-es évek végére. Keverve énekelt eredeti szerzeményeket és feldolgozásokat. Slágerei, a Blue Suede Shoes , a Don’t Be Cruel , a Love Me Tender , az All Shook Up , a Jailhouse Rock és a többi meghozta számára a kritikai elismerést is.

Korai televíziós fellépések

Parker a promóció és az eladás nagymestere volt és nem vesztegette az időt. Közkinccsé tette és értékesítette Presley hangját, zenéjét, image-ét, licenszhez, engedélyhez kötött minden vele kapcsolatos dolgot és árut – a gitároktól a konyhafelszerelésig. Parker első és legfőbb akciója Presley-árucikk totális piacra dobásában a televízió meghódítása volt. Hat Dorsey Showban (CBS) léptette föl Presleyt 1956 januárjától márciusig. Két kedvező fellépési ajánlatot ért el Milton Berlelegnézettebb showjában (NBC) – a második alkalom híressé-hírhedtté (EZ az youtube) vált amerika-szerte Presley Hount Dog (Leiber-Stoller, eredetileg Willa Maee „Big Mama” Thornton; 1952) előadásától. Mint korai fellépésein általában Elvis sportzakót és bő nadrágot visel. Nincs a kezében gitár. Egy plánban ott van Presley, Scotty, Bill és DJ Fontana. A szám felvezető egy perc 22 másodperce után Elvis és a banda leáll. Elvis felveszi szokásos pózát és a hallgatóság felé fordul. Lassan és őrjítően egyre erőteljesebben játszanak, és Elvis szétterpesztett lábbal egyre eltúlzottabban ringatózik a hallgatóság orra előtt. A mikrofont úgy használja mintha részévé vált volna, őrületesen rázza lábát (rongyláb) a rock ritmusára, lábujjhegyen pipiskedve kirúg a beatekre. A házaigazda, a komikus Milton Berle átrohan a színpadon a produkció végeztével és kikiáltja: – „Elvis Presley! Mit szóltok a fiúhoz?! Imádom őt!”Presley „bepörgése” persze vihart kavart és ellenállást a prűd amerikaiakban. A kritika olyan keményen nekiment, hogy Presley mentegetőzni kényszerült egy New York City-i helyi tv show-ban, a Hy Gardner Calling -ban: „A rock and roll, ha szereted és érzed – nem tehetsz róla, megmozgat, felpörget. Ez történt velem. Körbe kellett forognom. Nem tudtam ellenállni. Próbáltam, de nem tudtam…”

A Milton Berle show olyan örvényt kavart és akkora híre ment, hogy Steve Allen(NBC) is meghívta egy szereplésre, ami 1956. július 1-én este nyolckor került adásba. Allen a televíziós talk show műfajának atyja. Allen ezekkel a szavakkal fordult Presleyhez: „Semmi más célunk nincs, csak jó show-t csinálni. Olyat, amit az egész család megnézhet és szórakozhat rajta. És ezt már régóta így csináljuk .” Miután Allen bemutatta „az új Elvis”-t (aki szmokingot viselt és egy akusztikus gitár lógott a nyakában), így szólt hozzá: „Gondolom, jó mulatságnak tartod az egészet.” Aztán Elvis egy emelvényen üldügélő cilinderes és nyakkendős bassett hound (Foxi Maxi) kutyához fordult és elénekelt neki néhány strófát a Hound Dogból. (A produkció tartott vagy 50 másodpercig a 2 perc 26 másodperces Berle előadáshoz képest.) Elvis később is gyakran emlegette ezt a showt-t mint karrierje legmulatságosabb jelenetét. Scotty Moore viszont úgy emlékezett rá, hogy mikor másnap mentek a stúdióba felvenni a számot, mindenki dühös volt az előző esti adás miatt.

Elvis Presley az Ed Sukkivan show-ban 1956

Mindennek ellenére, ezen alkalommal történt meg először, hogy az Ed Sullivan Show-t nézettségben legyőzték vasárnap este. Ez arra ösztönözte Sullivant, hogy hátomszor is felléptesse Elvis Presleyt : 1956 szeptember-októberében és 1957 január 6-án, mégpedig addig hallatlan és pédátlan összeg – 50.000 dollár fejében. Az első alkalommal Presley 82,5%-os nézettséget vonzott, ez cca. 55-60 milló nézőt jelentett. A második alkalommal, annál a pontnál, amikor Sullivan Presleyvel áll a színpadon, és Sullivan épp a közönséghez szól, Presley – akinek addig csendben kellett állnia mellette – elkezdte „rázni” a lábát – már csak a mozdulattal is kiváltva a közönség soraiban a fiatal lányokból a sikoltozást. Sullivan ekkor Presleyre nézett, aki – ahogy észrevette arckifejezését – komoly pofát vágott. A harmadik és egyben utolsó Sullivan fellépésen csak Presleyt mutatták szűk kameraképben, premier plánban . Ennek az adásnak a végén Sullivan, aki míg Elvist bemutatta, szélesen mosolygott, és míg az összes lámpa Presleyre irányult, azt mondta: „Ez aztán a decens fickó, finom fiú! Soha nem volt kellemesebb élményünk ebben a showban, akármilyen nagy arcokkal, mint ez volt veled… te egyszerűen tökéletes vagy.”

Tehát: Sam Phillips álma valóra vált, mikor megismerte Elvis Presley-t: fehér bőr, fekete hang. Presley lett az első nagy rock’n’roll svindli, és prototípusa az összes hasonlónak, ami követte. A svindli a rockban persze nem annyira csalást, mint inkább szemfényvesztést takar. Sztárcsinálás, csillagporhullás, elvakult rajongók. Sam Phillips megtalálta az emberét, felszerelte egy mesteri ritmusszekcióval (Bill Black basszer és Scotty Moore gitáros), és elkezdte úgy reklámozni, mint fiatal magányos „törvényen kívüli” lázadót, pedig Presley egyáltalán nem volt az.

A szegregált Amerikában Presley lett ekkor a fekete zene igazi “elrablója”, de közvetítője is: Arthur Crudup That’s All Right Mama (1954), Roy Brown Good Rockin’ Tonight (1955), Junior Parker Mystery Train (1955). Olyannyira, hogy később „fehérednie” kellett, a még nagyobb siker érdekében. A piac diktált. Olyan „fehér” anyagokat vett elő mint Carl Perkins Blue Suede Shoes (1956) című rockabilly-tépése, „Mama” Mae Boren Axton (Nashville Anyakirálynője)Heartbreak Hotel (1956) című balladája (itt Elvis hangja mesteri szférákba emelkedik) és Leiber & Stoller Hound Dog(1956) ez az őrületes 12 ütemű blues. De Elvis feketesége: lelke és hangja igazán Otis Blackwell Don’t Be Cruel-jában (1956) tör elő, és legnagyobb sikerében az All Shook Up-ban (1957). Leiber és Stoller Jailhouse Rock-ja (1958) lett végül is – egy vérbő, tiszteletlen boogie – Elvis progresszivitásának emlékezetes hattyúdala. Presley a rocker itt halt meg…

…a továbbiakban leginkább súgott-búgott és lihegett, kiabált, sikított ugyan, de eltávolodott a rocktól – opera, sőt operettszerű dallamokat, régi olasz dalokat, és olyan szedáló és andalító hatású számokat helyezett előtérbe mint a Love Me Tender(1956, a “Rancho Notorious” filmzenéjéből elemelve), Hugo (Peretti) & Luigi (Creatore) Can’t Help Falling In Love-ja (1961, ami Giovanni Martini Plaisir d’Amour-jának átirata volt). Ezek a bel canto darabok ugyan népszerűek voltak (és azok ma is) – de nem rock és nem roll.

Presley sikerének óriási jelentősége, hogy személyiségének és zenéjének hatására kölykök százai jöttek rá, hogy tudnak ők fehér létükre fekete zenét játszani és használhatják a feketék zenei eszközeit saját érzéseik, gondolataik, libidójuk és szabadságvágyuk kifejezésére. A fehér rockzenészeket végül is elfogadták, sőt támogatták a fő lemezkiadók. Ő (először és leginkább a Sam Phillips Sun lemezein) definiálta a “rockabilly “-t – énekstílusa a tipikusan dadogós-csuklós előadásmód és érzéki affektálás, a vokál hátterében egy kislétszámú combo, karakteres (slap bass) bassszussal, offbeat ritmusszekcióval (dob és basszus és ritmusgitár) frenetikus és lehengerlő szólógitárral. Sam Phillips két felvevő magnót alkalmazott, hogy produkálni tudja a rockabilly hangzásra jellemző „slapback” (visszacsapó) hangkésleltetést. A rockabilly a testiség első kirobbanása a poptörténetben, a dalok a (testi) vágy kamaszos hevületének „őszinte színlelései” voltak. Jazzes elemeket kombinált a rhythm and blues, blues alapokkal, befogadta az ősoriginál amarikai folk és a gospel hatásait. Visszanyúlt egészen a Martin Scorsese megfilmesítette (Gangs of New York ) manhattani Five Points, a 19. századközepi New York világának ír jig és agrikai shuffle zenéjéhez, sztepp táncához.

TRIBUTE TO ELVIS, SCOTTY AND BILL

Folytatjuk…